HTML

osztályidegen

„Folyékony nap vagyok, s már nemsokára nem lesz bennem árnyék. De nekem is megvannak a szakadékaim, és nekem is vannak éjszakáim, mint a szőlőszemnek, amely a tőkén nevet –, s e tündöklő aranynapokban, itt, ezen az édes, érett, langyos őszön ragyog az éjszínű fekete drágakő, magányom sötéten tündöklő haláltisztasága.” (Hamvas: Magyar Hüperion)

Friss topikok

Linkblog

Zöldülő Devecser

2011.05.25. 17:31 tempefoi

 

 

 

Döbbenten hallom a rádióban, olvasom blogokon: a trehányságból bekövetkezett, iszonyatos ipari katasztrófa sújtotta Devecser határa újra zöldell, a falu portáin egymás után döntenek úgy a gazdák, hogy mégiscsak maradnának. Az irtózatos vörös áradat után szinte csodát hozott a tavasz: a magyar föld megmutatta, hogy képes a legvadabb pusztítás után is életet adni azoknak, akik kitartanak rögein.

 

Mint már annyiszor, villan meg eszemben, mint már oly sokszor, s így hittük húsz éve is, hogy a magyar föld hamarosan megújul történelmünk legpusztítóbb vihara, a negyven évnyi vörös áradat után.

 

A hangulat hasonló volt: lecsupaszított országban tántorgott a megtört gerincű, sápadt öntudat, földünket még a megszállás utolsó esztendejében is meggyalázták, kerozinnal mérgezték a barbár hódítók. A devecseri és kolontári, a pusztítás nyomát törzsükön határozott vonallal őrző, a föld feletti részen szétmart, a magasabb régiókban zöldellő fák látványához hasonlóan úgy lehetett járkálni fővárosunk utcáin, hogy kellően magasra nézve az ember még látta a sértetlen oromzatokat, a régi reklámok nyomait; egy-egy régi fa redőnyben, kitett virágos díszítésben, nemzeti zászlóban annak jeleit, hogy egykor koherens civilizáció volt föllelhető a vad, vörös barbárság által szétmart Budapesten, az összevizelt kapualjak, szétomló bérházak, a tömeggyilkos Lenin arcmásától és gyárakra, sőt itt-ott boltokra is rakott ötágú csillagoktól még 1988-ban is hemzsegő utcák városában.

 

Zöldül Devecser, és az emberek maradnának. Vigasztaló csoda egy országban, mely odáig züllött, hogy bágyadtan eltűrje, amint idegen szívű miniszterelnöke zavarja ki az országból annak polgárait. Csodás, reményre okot adó jel lehet azután, hogy a negyvenegynéhány évnyi zsarnoki megszállást húsz évi halott csend, a Csipkerózsika-álom előbb a hibernált nemzeti lét Gorenje-hűtökbe fagyasztott, majd korszerűen, elektronikusan újratöltött változatában tartott tovább.

 

Ebben a tetszhalott, szendergése közben a Balkán felé süllyedő országban húsz éve nem ébred föl a civil szféra, nem alakulnak valós szakszervezetek, szó sincs adófizetői öntudatról. A bolsevik érában minden szellemi és tárgyi tulajdonától és nemzeti identitásától is megfosztott, pedig alig több mint fél évszázada még az ország szellemiségét, lendületét, erejét meghatározó középosztály halk nyavalygáson kívül semmiféle tiltakozást nem tanúsítva hagyja, hogy beleolvasszák egyfajta gyanús, dél-amerikanizált társadalmi masszába. Egy cukros, orosz édességre emlékeztető balkáni egyvelegbe, hol a társadalom csúcsán gyanús gazdagságot szerzett hatalmasok nyerészkednek cinkos vigyorral, miközben a Kádár-rendszer óta változatlan formában a tanár kevesebbet keres, mint egy utcaseprő.

 

Jó lenne ébredni már, és visszatérni falvainkba, melyek jó részében harmadik világbeli állapotok uralkodnak, s melyek nagy részében e tavaszon sem keltek csibék, kiskacsák, ludacskák, ahol a kerteket fölveri a gaz, ahonnan a fecske is elköltözik, mert nem tartanak állatot, nincs trágya, legyecske sem, szúnyog sem lassan, mit enne hát szegény.

 

Venni kéne egy nagy levegőt és lebontani az élhetetlen lakótelepeket a posztkommunista vezér és köztörvényes sleppje által élhetetlennek aposztrofált falvak helyett, s a több százezer még létező magyar családot szépen, lassanként útnak indítani haza, a falvak, kisvárosok biztonságos közegébe. Munkanélküliség?? Nevetséges. Az "elmaradott" Franciaországban és Hollandiában ma is milliók élnek gazdálkodóként földjeiken, vagy kisiparosként, tanítóként a kistelepüléseken; ha valamiben nem szűkölködnek, az a munka. Tya ja, kérem, ők mondjuk nem hagyják parlagon a földjeiket, igaz, nem is volt kommunista diktatúra, mely kiszorította és az élhetetlen nagyváűrosi lakótelepkre kényszerítette őket onnan.

Igen: nehéz lehetne a visszatérés. Többek között a falvainkat már ellepő új honfoglalók barátságtalan, egy más kontinens mentalitását hordozó viselkedése, a visszatérő őslakosok várhatóan agresszív fogadtatása miatt. De ha egy adott településre szép nyugodtan megérkezik háromszor annyi őslakos, mint ahányan, hogy is lehetne szépen mondani, a szélső házakból jobb híján az utóbbi időkben oda beköltöztek, minden fejhangú hazai és európai nyávogás feleslegessé válik, és hiszterizált konfliktusok helyett megkezdődhetne végre a húsz éve késlekedő, tavaszunk által oly sürgetett országépítés.

 

És kizöldülhetne végre Kert-Magyarország, ahogy az elődök álmodták meg, nem is olyan sokkal a pusztító vörös áradatok országromboló korszakai előtt.

Szólj hozzá!

...zavaros volt az átkelés...

2011.03.19. 22:01 tempefoi

 

 

zavaros volt az átkelés, arra emlékszem, hogy az egyik partról valami iszonyatos csetepaté közben indultunk el, hová, a Földre? maga megőrült? ezzel az autóval?. rikácsolta az egyik határőr,

 

 

s az arcán láttam hogy tényleg komplett hülyének néz. A verda orra súrolta a folyó beteges-zöld, sűrű habja által fölvetett hordalékot, fényszórói megvilágították az utolsó pillanatban eldobált holmik: nejlonzacskók, cigarettás dobozok, szendvicses szalvéták hadát, ahogy az ócska komp partra eresztett rámpájától néhány méterre megálltunk

 

 

nem lesz egy nagy utazás, minek ez a hajcihő, morogta bajsza alá a hátsó ülésen a lengyel, aki eleve ideges volt, hogy vagy két órája nem cigarettázhatott. Az előbb morgott is hogy őt nem érdekli, kiszáll, lehet felőle határállomás vagy akár rakétakilövő ez a tyúkszaros fabódé, ami előtt ennyi órán át torlódik a kocsisor, de türelemre intettem. Tyúkszaros vagy sem, ez lesz a határállomás, innen már a Föld mindössze egy ugrásnyira van. De csak rágta a bajszát, mintha kizárólag a dohányzás érdekelné. Az elmúlt nap során csak akkor láttam mosolyogni, mikor fölvettem, és nem sokkal azután, hogy beszálltunk az autóba, tisztáztuk, hogy magyar vagyok. Mire a dögmelegben elértük az átkelőt, az ing mindkettőnk testére rátapadt az iszonyatos hőségtől, bezzeg az anyósülésen a szőke lány ápolt és hűvös maradt

 

mert egy ilyen szőke az anyósülésre előbb-utóbb minden utazás alatt odakerül; hogy mikortól ül ott, ebben a kótyagos állapotban egyikünk sem tudta volna megmondani

 

végül ő oldotta meg a helyzetet: sok munkája lehet, villantotta fogsorát a feldúlt határőrre, és kiszállt egy kicsit, megigazgatva kosztümét,

majd résztvevően végigmérte hátunk mögött a kilométeres kocsisort. A finánc, fölegyenesedve a csomagtartó mögül, ahol fejcsóválva vizsgálta a viharos életű hátsó lámpát, viharlámpa, próbáltam humorizálni, sikertelenül, a finánc most handabandázni kezdett, hogy éppen az ilyen, hangsúlyozta gúnyosan, az ilyen kocsik miatt, mint ez. Szóval az ilyen kocsik miatt állunk itt ennyit, kisasszony, és eszközeit, táskáit kissé megemelve magyarázás közben elmosolyodott, mint valami életre kelt szerszámosláda

 

de azért a pecsétet megkaptuk, hajthattunk is fel a lélekvesztőre. A Föld a folyó túloldalán lehetett, valami épületfélék derengtek; valószínűleg Svédországnál, egy tengersoroson át fognak minket beléptetni

 

na és akkor tűnt fel a kiálló zátony, körülötte minta eltűnt volna a víz, mint afféle cezúra lét és nemlét között, a lengyel eldobta cigarettáját

Szólj hozzá!

…avagy a vén kukkoló…

2011.03.15. 01:24 tempefoi

 

 

 

igen, valami ilyesmi lett belőlem, más végül is nem lehettem a körülmények ismeretében, vén kujon, aki lefényképezi, megörökíti a dolgokat, csak úgy magának, hisz feladatunk épp ez volt: megszemlélni a dolgokat közelről 

 

 

és becsavarodtam, igen, arcom már egyetlen, örök vigyorra dermedt torz grimasz, muhaha, mit tudtok ti, gyorsan halandó emberek, ha a láng képződés nem játszik véletek 

 

 

 

volt rajtam másik álorca is, noná, olybá tűnhettem mint a róka, egy korban, mely inkább kutyát nevelt volna belőlünk, és kedveseink kabátszélbe kapaszkodva húztak vissza minket orosz tank felé hadonászástól, lánchídi csatáktól, megmentve vastól és pribékek pofonjaitól ó kedveseink ó ajkatok józan fagyos égető érintése

 

 

és az a perc az a néma amiről senkinek nem beszélhetsz, a tekintet árulkodó mosolya s az arc rezzenéstelen tükre ki fényképez kit örökre búcsúzol tőle és ebben a tükörben örökre eltűnik nem láthatod csak önmagad

 

 

 

 

zavaros volt az átkelés, arra emlékszem, hogy az egyik partról valami iszonyatos csetepaté közben indultunk el, hová, a Földre? maga megőrült? ezzel az autóval?. rikácsolta az egyik határőr, komplett hülyének nézett

 

 

 

jó, lenyomtak, hogyne, muhaha, hát szép kis győzelem, mondhatom: ők voltak többen, s az erősebbek is ugye. Azért még nem mindig a vesztes a gyengébb. Ez a pillanatnyi helyzetem, igen de nem osztanám defetista aggodalmaidat, mi az hogy vereség? A csata odaveszett, na és a háború? Még hallani fogtok rólam - -

Szólj hozzá!

Válasz Szőcs Gézanak (is)

2011.02.18. 14:43 tempefoi

 
 
Itt folytatnám a Mandiner blogjában írt válaszomat. Amire reagáltam:
 
 
 
Szőcs nyilatkozataiban nekem első sorban a kommunista pribékhad által levegőbe repített Regnum Marianum templom újjáépítésének terve dobogtatta meg a szívemet. Istenem, hátha a vörös börtön lakatának leverése után húsz évvel rájövünk, hogy az ajtó nyitva áll...
 
 
Az eredeti, barbár tervtől viszont (verjük szét a Szépművészeti lépcsőjét) a maradék hajam szála is az égnek meredt. Huxley jutott eszembe (milyen ritkán idézik manapság!), hogy "ami régi, el vele, csak így jutunk felfele"
 
Érdekes/érdemes megfigyelni a régebbi fotókon a Hősök tere és a mai Dózsa György út (mi a frásznak kell a mai napig meghagyni az összes félhülye balos utcanevet, mi a fene köze van egy zűrös, a balos/marxista idióták által túlértékelt, marginális jelentőségű lázongás szervezőjének a Ligethez?) környékét, feltűnik a vörös rezsim agybajos terészetgyűlölete. A Liget szinte a szélső házsorig húzódott, iszonyatos mennyiségű fát vágtak ki a barbárok (és mint említettem, leromboltak egy, csőcselékük korabeli terrorjára emlékező templomot) hogy vonulhassanak apjuk, Sztálin rút szobra előtt. Lehet, hogy elférne egy-két kisebb múzeumi épület is, sokkal fontosabb volna visszatelepíteni az árnyas sétányokat inkább. Az újjáépített templom pedig immár másodszor emlékezhetne a kommunizmus bukására. A vonulós balosok pedig
 
 
masírozhatnának nyugodtan Keletre..., de nem a Ligetben. hanem ahol nekik teszik.
 

Igen aktuális viszont az undorító, ’56 emlékét tudatosan meggyalázó rozsdás vascölöpök eltávolítása, rendkívül szellemes ötlet a Szoborparké, igen, oda való a hisztérikusan üvöltő tanácsköztársasági emlékmű, a lumpenprolikat fegyverbe szólító förmedvény mellé. A 2010-ben megbukott banda is fegyverbe szólította kis híján a pestieket, ki is tették a fegyvereket ugya a tévé mellett egy mikrobuszba, ahogy a Rádió környékén, telefonfülkékben hagytak el néhányat 56-ban, csak most nem jött be a provokáció.

 
Az említett/érintett negyedek között fontos lenne végre a Királyi Várban (könyörgöm, jusson már valakinek végre eszébe, hogy adassék vissza a Vár régi, becsületes neve, Királyi Vár, az infantilizáló, kádárista ízű budavári palota helyett!) Honvéd Parancsnokság
 
 
restaurálása is. Szerény véleményem szerint a világtörténelemben egyedül álló, ami a Várban zajlik, illetve hát éppen hogy nem zajlik. Nevezetesen, hogy 66 évvel egy háború után a főváros kellős közepén ott álldogáljon szitává lőve egy épület, amihez nem mernek hozzányúlni. Miért, a kutya mindenit neki? Telenyomták a ruszkik robbanószerrel? Vagy visszajönnek az urak, ha valaki az épületet régi pompájában felújítja?
 
Apropó, honvédség. Végre!, több mint 5000 katona védi az országot, talán a tartalékos erő létszáma is meghaladja a 17 főt, történt valami minimális előrelépés. De miért nem lehet visszaállítani a Ludovikát/Ludoviceumot, az épületet
 
 
 
 
 
és funkcióját is? No, de erről majd legközelebb.
 
 
 ++ ++
 
PS: Ezúttal is elnézést WI barátomtól, akinek kedvéért egész bejegyzéseket töröltem, s megpróbáltam jónak és semlegesnek lenni, hogy ne sértsem senki érzelmeit, (No, de annyi tanulságot azért leszűrtem, hogy egyes hivatásos sértegetőkkel és gyűlöletmágnásokkal nem versenyzek, van amiben nem érdemes…) de hát ha engem percenként sértenek, -getnek; Ady mondja:
 
Milyen hig fejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse magam megtörnék.
 
De nyelvelnek, zsibongnak: űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
 
Szeretném már magamat utálni.
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
 
Szeretnék fájdalom-esetten
Bújdosni, szökni, sirni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
 

1 komment

És amikor eljön az idő…

2010.10.17. 21:26 tempefoi

„…mert eljön, még hanyatlásod előtt eljön”, szeptember lesz, hűvös és gyilkos, levelek torkát véresre sebző ősz, az emberrel pedig egyszerre csak megtörténnek a dolgok. Két egyforma hátlapú kártyát tart feléd a Kéz, most mi van, hazardírozol, de nem ez a lényeg. Hanem a választás, hiszen halandó vagy és akaratodban szabad.

 

Érzed, hogy döntened kell, e pillanatban ugye végtelenül egyedül vagy, ó éli, éli, lama sabaktani?

 

Gyorsan cselekszel, az egyik kártyát kihúzod. Öreg, millió éves arc, a szemek figyelmesek. Aztán felgyorsul az idő,

 

 

szarvasok járta kertben találod magad, kútba zuhan az elmúlt húsz esztendő. Be kell lépni az oroszlánbarlangba, ideges vagy, érzik rajtad.

 

Mert eljön az Idő,

 

 

még hanyatlásod előtt eljön. Minden, amit mostantól kezdve csinálsz, végleges és végzetes. Megkapod a feladatodat, aztán újabbakat is, amire nem számítottál. Valami hülye betegség is most kap el, mikor, ha nem ebben a pillanatban, a világ homályosabb egy kicsit, ugató köhögés és láz csipkézi a megpróbáltatás sziklaperemeken haladó útját.

 

Oroszlánok vesznek körül vagy angyalok? Sajátmagadat adod, a dzsigolót, a harcost, a viccmestert, az idegent a cowboyok között. Azt mondják, ne erőlködj. És a karodra teszik a karjukat.

 

Az érintés hűvös és meglepő. Nyugalom árad szét a szívedben, valami átszakad. Ima hangzik el valahol, döbbenten figyeled. Énekelnek, imádkoznak. Nyugtalanul nézel körül. Egy nap valami hang szólal meg, egy pillanatnyi hideg kékség villan és fehérlő út jelenik meg, egy pillanatra egészen tisztán látod a kijelölt utat., Egy percen belül már megfeledkezel róla, a jelenség nem tér vissza többé.

 

Új életedbe egy hátizsákkal érkezel, átpakolod a szív megmaradt darabjait az írósztalra, közvetlenül a kislámpa mellé. Májadat diszkréten becsúsztatod az egyik, papírbolt-illatú fiókba, lelked alig tudod időben elkapni, hogy ki ne slisszoljon a nyitott ablakon.

 

Látszólag minden olyan mint eddig, reggelenként elindulsz, megveszed a buszbérletet, lovadat felszerszámozva elindulsz. Sisakod az egyik hónod alatt, a másik kezedben a kantár, a kard jó szorosan az öveden. Még szükség lehet rá.

Szólj hozzá!

Miért üvöltesz?

2010.09.28. 17:53 tempefoi

 


 

 

Etológusok, kutatók sokasága kereste a választ: miért hallatják a farkasok jellegzetes, velőtrázó üvöltésüket – hangzik el az egyébként nagyon színvonalas, látványos videón, mely a farkasok életéről szól.

 

A kérdésben van valami kivédhetetlenül bumfordi, komikusan nagykabátos; mint amikor B. Gizike kitűnő tanuló, aki kémiából írt házi dolgozatával feltűnést keltett a diákolimpián, irodalom órán nekilát, hogy akkor most elemezze a Költő Költeményét. Annyi is lesz szegény versnek: Gizike sebészi pontossággal fejti majd le a metafora „piros belső udvarát”, megjelöli Költemény helyét Költő életében, precízen rávilágít Költemény mondanivalójára, valahogy így:

 

 

 

„Rímek ...5g


Jambikus lüktetés..15 dkg


Hasonlat.. 30 g


Tehát, mondanivaló: 15 dkg, 35 g; ez a vers súlya is egyben Költő Költészetében.

 

Ezt kellett bizonyítani.”

 

És tehetetlenül, kalimpálva hullik a semmibe szegény néhai Költő Költeményével együtt; rögeszmés magyartanárnénik és félresikerült, titkos fűzfapoéta irodalomtörténészek gyomorsava emészti a vers cizellált díszeit, a Rutin gyilkos, saras mancsa tördeli darabokra Pegazus szárnyait, míg csak hasznos seresló nem lesz szegény légies négylábúból (lásd Huszárik Elégiáját!)

 

Miért üvöltesz?

 

De hát miféle etológiai, élettani, vagy akár pszichés haszna lehetne az üvöltésnek? Miért pilickél kilométernyi magasságban a pacsirta, fölemelkedve létének milliméteres fonalán, a világ felett grammnyi testével, hogy ott dicsérje az Istent; miért alakítja szeszélyében játékszerré a kilométeres sziklafalakat a tenger; miért borul le a tenger partján, megérezvén az elemek iszonyatos súlyát s a maga porszemnyi létét, az ember fia, s miért keresi a vízen szemével, egy távoli halászcsónakban, Jézust, úgy érezve, hogy ez lesz a pillanat: most felbukkan társaival, s kiszáll, megindul a fodrozódó víz tükrén.

 

Miért üvöltesz?, kérdezte ostobán, a zsarnokság mímelt értetlenségével tőlünk egy korlátolt újságcikk, a faliújságra tette ki valaki a gimnáziumi osztályban 1978-ban, s a koncerteken torkukat szabadjára engedő fiatalokat bántotta meg ezzel a primitív címmel. A magából kikelve ordítani kezdő, a létezésére riadt ember kétségbeesését, a felsíró gitárok által megpendített, liszti preludes-öket átérző, a világ valós tartalmára („mi az igazság?”) még ráérezni képes tizenéves persze nem illett bele a szocialista kisemberről alkotott világképbe.

 

Üvöltöttünk, mint a farkasok, érezve és hallva egymás ijesztően gyönyörű hangját, érezve, hogy kiáltásunktól leomlanak majd Jerikó falai. S a Heródesek ijedten tépdesték szakállukat.

 

Miért üvöltenek a farkasok?

 

 

Miért szökkenek szárba a nyár ezerszínű virágai a télre holt-kopárrá szürkülő mezőn? Miért írnak verset kivégzésük előtt a költők? Hogy is kiáltotta Chénier, mikor a mai, uralkodó világszellem harcosai, a francia forradalom hóhérai a vérpadra hurcolták?

 

 

 

 

 

 

 

„Pourtant, j’avais quelque chose là !” ( „Azért még itt lett volna valami.”)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

S a fejére mutatott.

 

... De, mint Fouquier-Tinville közvádló (a korabeli Biszku Béla) rikoltotta, „A forradalomnak nincs szüksége költőkre!”

 

A keleten-nyugaton máig tartó, szélsőbalos, szélsőlibsi, minden szépséget vad gyűlölettel romboló és betonba öntő forradalom, mely hazug távlatokat ígér, reformokról raccsol egyre, s meghamisítja a múltat, csak éppen a jelenre nincs magyarázata, ez a forradalom továbbra sem igényli a költészetet. A nemzet színházában ökörfejbe hugyozást színelőadás címen, a Szépség naponkénti meggyalázását, az emberi és természetes kigúnyolását, a házasság szentségének sárba ráncigálását, a bódulat, a hamis egek földre ráncigálását, azt igen.

 

De a költészet, a farkas szabad és szép üvöltése, a madár szabad röpte, a hajnalban hazatérő csorda kolompja, a völgyben az álmosan nyújtózó falu családias meghittsége, az nem kell.

 

Az emberre, az eszmélőre, a farkasra, a szabadok nemzetségének e kivesző fajára rácsodálkozik csak tudálékos korunk:

 

„Miért üvöltesz?”

Szólj hozzá!

A forradalom szele

2010.09.09. 13:46 tempefoi

 

 

 

 

Mert az volt, meglegyintett, s egész életemben hálás leszek, hogy megérezhettem. Az volt, az ismert sárgásvörös ősz, az egymás felé forduló tekintetek évada.

 

Vörös lángokkal és torkolattüzekkel, ütéssel a lábamon, ahogy a feliratot fotóztam: Szabadság.

 

Most, 2010 őszén szaporodnak a 2006 lángoló napjaira újra rácsodálkozó visszaemlékezések, perirattá lesznek az akkor csak némán vádló tekintetek, s újabb hétpecsétek zuhannak a soha nem nyíló titkokra. (Kik lehettek az azonosító nélküli pribékek, miért adtak le éles lövéseket október 23-én kora délután az Arany János utcánál a rendőrök, kinek és miféle rejtett szándékai voltak a fegyverek elöl hagyásával, stb.)

 

 

 

Valahol távol szórakozottan babrált pecsétgyűrűjével egy olajmágnás, iszonyatos távolságban valahol valaki elővett egy papirost, amelyet 2006 nyarán írhattak alá, amikor Bush itt járt és pofátlanul azt mondták, most ünnepli október 23-át, s ugyanakkor Budapesten járt egy ruszki főkutya is...

 

De mindez csak szánalmas, koszlott keretét adja egy vérrel és lángokkal festett, gyönyörű, forradalmas ősznek. Ki tudja, bábok lettünk-volna e valakik kezében, ha valóban kitör egy felkelés. Ki tudja, túl nagy ár lett volna-e megúszni a következő, még négy év szocializmust, a kretén nemzetvesztő kurzus iszonyatos kártételeit.

 

Mi lehet az oka, mi nem, de nem igazán tudatosult még senkiben: kutatók, szakértők elmulasztották górcső alá venni azt a mélyreható, társadalomlélektani szempontból jelentős változást, melynek során egy nép, ha kurtán-furcsán is, de elkezdte visszanyerni identitását.

 

Rövidesen kiderül: hátha végre képes lesz Budapest levetni a mocskos, vörös rongyokat.

 

Szólj hozzá!

Cirkuszi mutatvány: az éneklő disznó

2010.09.08. 09:23 tempefoi

 

 

 

 

 

 

 

 



Modoros, cukros, émelyítő. Nem beszélve a Kis (sch)Mukk szédítő bűvészmutatványairól: a Magyar Szocialista Párt politikusából, mint lidérc a záptojásból, kikelt a botrányba fulladt, zavaros megfigyelési ügybe keveredett Xénia-láz nevű, gyatra produkció, élén ezzel a gyanús alakkal, aki a gyanútlan fiatalok adatait tisztázatlan célra begyűjtő szélhámosság kulcsfigurája.

 

Matrjoska-babaként hopp, előugrott ebből az így keletkezett hányadékból a szenilis, lehetőleg ifjúkorukban az ÁVH-nál tevékenykedő, retrográd aggok gyülekezetét cukros vigyorral lehúzó zsúrfiú. Most a Duna habjait hasítja a malacpofájával, a klipet talán feldobná, ha kétoldalt látható lenne a kiloccsant áradat a folyó két partján.

 

Nem, Kis Mukk, ez nem a ti városotok. Nem a szénapadláson cincogó élősködőké a gazda egész portája, nem a benne rejtező csúszómászóké a zsíros, jó táptalajt adó, magyar anyaföld.

 

1 komment

Buszvezető: hááá mááá kitöröm a kezedet

2010.06.21. 12:29 tempefoi

 

 

„Ha legközelebb ilyet csinálok, darabokra töri a kezem” – ezt közölte egy utassal a BKV buszsofőrje.

 

A poszt-ÁVH-s cégnek a koszos járműveken való utazásért havonta 10 ezer forintot fizető utas (jómaga is nő-e vagy sem, nem derül ki egyértelműen az írásból, mely a bkv.hu-n olvasható) ugyanis egy pillanatig megállt a jármű lépcsőjén, hogy a buszt elérni óhajtó hölgyek felszállhassanak.

 

Nos; régi, kedves elméletem, hogy a BKV az ÁVH utolsó, valami félreértés folytán a régi szellemiség szerint tovább élő és működtetett alosztálya.

 

 

Miféle kontinensre jellemző, könyörgöm, hogy egy buszvezető ilyen hangvételt engedhet meg magának? Tán a beírásra való hozzászólásokban valami okból időnként előkerülő Afrikára, persze nem a civilizált Egyiptomra vagy Marokkóra gondolok. A honlapon való reagálások egy része egyébként hűen mutatja a társadalom sikeres eltahósítását, a bunkó, mint domináns embertípus és életforma aggasztó fölényét.

 

Aminek a BKV méltatlan utódja: a korábbi BESZKÁRT időszakában megnéztem volna, mi történik egy ilyen söpredékkel. Mondjuk, akkor egyrészt sorba álltak a munkahelyekért a civilizált és öltözködni, viselkedni tudó delikvensek, másrészt a társadalmi normák kizárták az ilyen briganti megnyilvánulásokat. Európában járogatva pl. Párizs közlekedését figyelve el sem tudnám képzelni, hogy egy buszsofőr ilyet mondjon egy utasnak. Félre ne értsen valaki, nem a múltba kell visszajutnunk, hanem Európába, ha már itt tanyázunk a kontinens mértani közepén.

 

* *

 

Nagyjából ezeket a sorokat hozzászólásként a honlapra is „felírtam”. Ami különös: rögtön a legelső hozzászóló a szokásos bunkó, kötekedő és a sz..r szót feltétlenül beépítő stílusban megkérdezte, hogy ez milyen nyelven íródott. A szerencsétlen, szövegértési problémákkal is küszködő ember persze nem átallott központozási problémákra hivatkozni, persze ezt ő nem így fogalmazta meg.

Márai írja öregkorában a Naplóban: jött Magyarországról egy fiatal író, már a szovjet megszállás után született; el lehet vele beszélgetni, csak nincsen szája. Sokáig godolkodtam, bár persze hangulatában azonnal megértettem mit jelent ez; de most kezdek csak rájönni igazán. Egy ország, ahol még az íróknak sincs szája. Gyerekkoromban, a hetvenes években még elképzelhetetlen volt a szövegértési probléma; később gázosnak vagy villanyszerelőnek állt osztálytársaim is rongyosra olvasták a Winnetout, a Tom Sawyert.

 

Rendben, nem a blogolók között elterjedt makogi nyelvet használom, de azért mégis. Kissé megüt, hogy meg sem értik a tagolt emberi beszédet. Ez biszonyára kellőképpen liberális. Még egy-két csőre töltött fegyver kell az iskolákban, a nebulók táskájában lapulva, drogelszámolási problémák esetére, s elmondhatjuk: felzárkóztunk a fejlett Harlemhez. 

 

Isten bizony, úgy él az ember ebben a bolsik felégette országban, mintha a sors szeszélye folytán valami elfeledett gyarmaton rekedt volna. Döbbenten nézi a bennszülöttek fura szokásait, szájtátva bámulja a bokorban szülő nőket és a légy-lepte arcú gyerekeket, akik nem hessentik el az élősködőt.

 

 

Lassan felkészül arra, miképpen fog védekezni, ha botokkal, késekkel rohanják le, mert mondjuk irritálja őket színes nyakkendője; addig is mindenesetre fogat mos, tornázik, próbál jól öltözni és hosszas sétákat tesz; reggelente meghallgatja a híreket drótokkal összekötözött, de még működő rádióján.

 

Szólj hozzá!

2010. május: matraclakók, martalócok

2010.05.02. 01:23 tempefoi



Itt vannak, persze ismét hajlamosak voltunk megfeledkezni róluk jóindulatú közömbösségünkben. És most úgy tekintget árnyas és csöndes városrészünk gyanútlan, munkába induló lakója a járdát keresztben eltorlaszoló, rá földön fektéből egy kidobott matracról kifejezéstelen tekintettel, gonosz rovarálarccal bámuló martalócra, mint aki életében először találkozik ilyesmivel.

 

Életidegenségünkre, mely meggátolja közösségünket abban, hogy egyrészt valódi közösséggé szerveződjön, másrészt kifejezze saját akaratát és identitásként megnyilvánuljon, mi sem jellemzőbb, mint hogy tapintatosan megkerüljük őket, nehogy megzavarjuk a martalóc hadat saját elemi jogaink korlátozásában, minek nekünk ugye a mozgáshoz, a tulajdonhoz és az emberi méltósághoz való jog. Pedg mi vagyunk, s nem utolsó sorban mi lakunk itt jóval többen; Istenem, ha csak az itt élő férfi lakosság egyneggyede az utcára vomulna, és megkezdené a járőrözést saját javaink védelmében... A martalócoknak rögtön torkán akadna a szó.

 

Valami fura rítus keretében bukkannak elő e furcsa népek minden tavasszal, amikor a fölös holmiktól való megszabadulás céljából egy hétre lehetővé válik az ócska rongy, a használt bútor vagy a kiöregedett számítógép utcára rakása, melyet e limlomok minden alkalommal meglepetésszerűen zajló, de egyszer bizonyosan bekövetkező összeszedése követ.

 

 

 

Honnan, honnan nem, de azonnal itt teremnek, ahogy az első érdektelen papundekli dobozok és kibelezett mosógépek leérnek az utcára. A rendetlenség, a piszok, a káosz, ami talán őselemük, mágikus energiát kibocsátva szívja magához ezeket a kísérteties figurákat. Már az első napokban bekövetkezik a telep megszállása. Védekezzünk bár ravaszul úgy, hogy a magisztrátus titkos levélben értesíti a polgárt, mikor huzakodhat elő holmijával, az ő finom érzékeik legyőzik az efféle complotot.

 

Profi hadviselő félként először a fontosabb kereszteződéseket veszik ellenőrzésük alá. A gyalogjáró mellé tett lomot a járdára húzzák, a zsákokba csomagolt holmit kiforgatják, az üveges ablakszárnyakat összetörik, így a kupacok vulkánszerűen törnek ki és lávára emlékeztetve terülnek szét, fél évig is akár biztos defektre ítélve minden arra guruló biciklistát. A szemét eszkalációja tehát azonnal kezdetét veszi, bár ők igyekeznek ezt mindig egyfajta sorscsapásként, akaratuktól függetlenül bekövetkező következményként értékelni, különösen, ha valamely bátrabb lakos megkérdi tőlük: mégis, ezt hogy képzelik.

 

A sértettség egyébként is alapélményük. Aki nem kezeli legalábbis optimista derűvel nyomasztó jelenlétüket, az xenofób. Hogy szeretik ezt sziszegni.

 

Életfelfogásuk, a közösséghez - melynek levetett rongyait morogva őrzik – való hozzáállásuk követhetetlen. Mindent adjunk át nekik, ezt várják el tőlünk; mindent, amivel a kezünkben az utcára lépünk, vagy amit kertünkbe bekukucskálva megpillantanak. Ha ezt nem tesszük meg, szitokáradat keletkezik, de épp ily megvetően forgatják az utcára kitett szegényes holminkat is. Mi legyünk jók hozzájuk és egy cseppet sem xenofóbok, de ők jogosultak vascsővel megfenyegetni biciklizni eredt gyermekeinket, hogy adják át nekik a drótszamarakat.

 

Ahogy a lomok komplett eltakarítására sor kerül, maguk is eltűnnek. Egy polgártársunk látta, hogy egy egész rajnyi martalóc a csatornán át vonult ki egyszer. Felnyitották a fedlapot és egymás után tűntek el a föld alatt. Az utolsó példány, egy különösen erőteljes haramia még egyszer körülnézett, mielőtt elindult volna a lefelé vezető lépcsőn.

 

Szólj hozzá!

Zaborc és Varáncsa

2010.04.05. 20:46 tempefoi


 

 

A régi Magyarország déli határvidékein, Hidastorjától nem messze és szintén a Duna jobbján, a Balkán felé szolgáló dombos vidéken fekszik Zaborc és Varáncsa. Harnélia szorgos hatóságai az állam nyelvére követhetetlen logikával lefordított útjelző táblával látják el e két községet: „Zabortín, Várinc”. Rejtélyes megfontolásból Varáncsa ménjeinek itatókútja után, az utolsó porták előtt újabb tábla is díszeleg, mely szerint itt kezdődik Harta-do-Várincy. Y-nal vagy anélkül, de ezekkel a táblákkal valakik előbb –utóbb rendszerint, ahogy errefelé mondják, „csufot csinálnak.” Hogy, hogy nem, de a traktoros véletlenül kiszántja, s a helyi buszjárat ezeréves sofőrje, Szánta-Zalán bátyó is nem elsodorja? De baleset nincs, mert a legények előző este egy kicsit már meglazították, mesélik a helybéliek széttárt karral Mrátyunak, a harnél milícia mindig gyomorbajos tizedesének, aki helyszínelni ilyenkor rendre megérkezik a „Várinc” tábla roncsaihoz, mely mellett valahogy sértetlenül megmaradt a kisebb és szerényebb, a helyiek saját költségén felállíttatott „Varáncsa” felirat.

 

Mrátyu csak morog a bajsza alatt, jól tudja azt is, hogy egyrészt, persze, „a zaborci legények voltak, onnantrul, la”, másrészt ha venné a fáradságot és az üzemanyagot, hogy elbruttyogjon jó öreg Bussegova motorkerékpárjával a szomszéd faluba, ott már szinte várják a helybeliek hogy heves taglejtésekkel bizonygassák: bizony, bátya, a varáncsaiak megint átverték.

 

A két faluban – melyek valóságos zsebtelepülések a hídfőt őrző, emeletes vegyesbolttal és mozival is büszkélkedő Hidastorjához képest – vége-hossza nincs a szomszédról tréfásan el-elejtett szólásoknak.



A zaborci leányok „kikapósak”, ám minden varáncsai „garasos”; Zaborcon „borravalót osztanak még a halottas kocsisnak is”, Varáncsán viszont rí a malac, mert csak pehelybe kapja a kukoricát. Nemcsak rossz előítéletek élnek, persze (hiszen ellenségeskedésnek eleve nyoma sincs a magyar községek között): a zaborciak szerint Varáncsán lehet csak jó csuprot, kendőt venni, míg Varáncsa népe esküszik a zaborci borra: míg a sörtül a hasa nő az embernek, a jó zaborci verestől a f..sza, tartják a helyi kocsmában.

 

Hidastorjától idegenkednek kissé, úgy vélik, ott aztán igazán rátarti népek laknak, s legszívesebben a vámot is kivetnék a hídra, mint ahajt régente tették; ám abban megegyeznek, hogy „Hidastorján vett bihallal könnyű a szántás”, a hidastorjai lányok orcája pedig finom, mint a batiszt kendő.

 

Az első világháború halottai számára mindhárom községben emeltek régebben emlékművet, még ha kevésbé díszeset is, tartva a területen berendezkedő, új harnél hatalom rosszindulatától. S nem alaptalanul; egy nap kisebb ármádia szállta meg a három falut, elvitték a hősi emlékműveket s néhány helyi ifjat, akik kisebb küldöttséget képezve a három falu nevében a parancsnokot felkeresték, s neki illendően előadták kérésüket, hogy az elesettek emlékét őrző oszlopokat a három faluban megőrizhessék. A fiatalok közül csak Pataki János került elő, évekkel később, megtört, tompa tekintetű férfiként. A rabtábort, ahová őket sok-sok magyarral vitték, kevesen hagyhatták el élve. Nemrég magyarországi filmeseknek a tábor helyét megmutatta; sok ezren haltak ott meg, miközben Magyarországon (vagy ami a távolban, igencsak megszabdalva épp hogy megmaradt abból) a gyerekek csillogó szemmel szavaltak verseket a hős harnél partizánokról, akik küzdöttek a napotizmus ellen. Mert olyan csúf dolog nincs több, mint a napotizmus. Ezek a magyarok felnőve is csillogó szemmel beszélnek majd a harnél férfiak legendás vonzódásáról a fegyverekhez.

 

No, azért a Duna jobb partján sem estek fejre a magyarok attól, hogy kissé ott hagyták s elfeledték őket.

Áll Varáncsán, Tornyi Matyi bácsi portája előtt egy ütött-kopott, ódon feszület. Olyan falusi Jézus-képe, lyukacsos kissé, de jó nagy mégis, a fakereszt is megvan, amire még 1776-ban reá illesztette Krisztus képe mását Tornyi bácsi valamelyik felmenője, Tornyi Istefán kőfaragó, ahogy a neve a temetőben áll. No, hát ez a szép kis feszület lett a három falu közös emlékműve. Ide hordják halottak napján mindhárom településről a koszorút , a gyertyát; itt emlékeztek arra magukban, amikor a harnél partizánok a második nagy háború végén bejöttek és teherautóra rakták Hidastorja iskolájának nagy, végzős fiait, csak a fiúkat, hogy viszik munkára őket. Kivitték valamennyit a falu határába.

 

Legéppuskázott holttesteiket hamar megtalálták, de a partizánok tovább álltak addigra, mert a napotizmus Magyarországon is dúlt, és segítettek ott is egy kicsit a szörnyű izé ellen harcolni. Mondom, a magyarországi tanult emberek, egy részük legalábbis, a mai napig igen hálásak ezért.

 

Tornyi bácsi kertje alatt mindig nagy a sokadalom november első és második napján. Mindhárom faluból jönnek a népek, feldíszítik gyertyáikkal a feszületet, meg a szomszédos temetőt, éjjelre aztán úgy fénylik a varáncsai alvég, ahogy a magyarországi turisták mondani szeretik, Harta-do-Várincy, (így szeretik mondani ahogy az útikönyvben áll, aztán meg ők ugye nem napotisták, s amit még sietnek mindig elmondani, nem nacionalisták), úgy ragyog és úszik a varáncsai alvég, remegve a sötétség ha0talmas fátylai alatt, mint régente Mátyás díszes gályái, ha kivilágítva éjjel megérkeztek Budáról s kikötöttek Hidastorja híres hídfője előtt.

 

Ott állnak csendben a falubeliek a fényeknél, be-betérnek később Bütykös Béláék korcsmájába, ahol a jó zaborci veresbort mérik, meg a felvégre is elszekereznek, vagy autóval eldöcögnek, mondjuk a Máriássyék vendéglőjébe. És leülnek egy asztalhoz a hidastorjaiak, meg a zaborci atyafiak, s a varáncsai gazdák. El-elüldögélnek csöndesen, nincs ilyenkor kötődés azon, hogy ki honnan jött; halkan brummog a magyar szó, ki-kicsapva a hűvös légbe a kocsma elé. Énekelnek is kissé, ők még tudják a régi énekek zöngéjét, dallamokat, amely meghökkentette a világot, mely meghallgatta, fejet csóvált, aztán napirendre tért fölötte; „szép balkáni zene ez a magyar, vagy cigány”, mondták. Tudnak-e erről, vagy sem, sokat a világra nem adnak; reggelre útra kelnek, várja őket a végtelen dombság, a megfagyott tenger, melynek hullámai között meghúzódnak még a sáncok, melyekbe régen ágyúkat vontattak, ha kontyos török vagy pusztító rác horda tört Magyarországra.

 

- - * - -

 

Szó sincs arról persze, hogy a magyar szigeteket körülvevő balkáni szláv nép kultúrája, nyelve ne volna hatással a falvak életére; s fordítva, hogy a magyar jelenlét ne lenne érezhető a Balkán e kapujában. Szép példája a kölcsönös egymásra hatásnak az a töredékben fennmaradt népdal (ballada?), melynek főhőse, Panka valószínűleg az egykori hídon kel át, a régi Királyáság, a víz bal partján, kissé följebb fekvő Kunszenttamásba igyekszik. A vele alkudozó legény szólal meg a környékbeli falvakban gyűjtött harnél népdalban is. Ezt támasztja alá a leány nevének megismétlődése, s hogy a kislány a Dunán kel át:

 

 

Virágos Panka

Virág hajába

Átkelt a hídon

Kunszenttamásba

 

Ne menj át Panka

Vásári napra

Alkudj meg vélem

Még vasárnapra

 

A te portékád

Megvészem Panna

Keszkenőd ráncát

Csizmádnak táncát

 

Nem adom néked

A keszkenőmet

Átmennék biz én

Nem kell a pénzed

 

Virágos Panka

Virág hajába

Átkelt a hídon

Kunszenttamásba

 

 

..s a harnél változat, melyet magyar fonetikával, körülbelül úgy jegyeztünk le, ahogy a búcsúban, a bort felvásárló gazdák látogatásakor, közös mulatságaikon a magyar vidékeken is el-eléneklik:

 

 

Paná, no holmec

Páni hónec

Panú do holmec

Páni Páni

 

No Dunáju hrávké

Ne zolovec

Nu ne zolovne

Dunáju hráfká

 

Paná milovká

Zemcsuzsinja

Milovna Paná

Panáckovná

 

 

 

Szólj hozzá!

Kosztolányi 125

2010.03.30. 02:06 tempefoi




Kosztolányi - - versei olyanok, mint a barokk festmények képkeretei, könnyű aranyfüsttel futtatott , elegáns csodák. Egy bloghoz szóltam hozzá (hihetetlen agresszióval estek nekem, voltam dilettáns rajongó, hülyeművelt, csak jó gyerek nem, még hogy így meg úgy futtatott, ilyenért idealista címszóval megbélyegzés járt az ELTÉ-n, vagy mittomén, ma meg az ilyen az ő köreikben 2 hétig nem hordhatja a Che Guevara pólót) ahol megemlékeznek a költő születésnapjáról, most próbálom folytatni:

 

 

Ha a kortársam lenne, először is meglehetősen kacifántos lett volt vón 18 évesen útja az Adriához (Esti Kornél); Volt már az efftárs katona? Kétévenként lehet csak utazni, tudja-e? KISZ-bizottság ajánlását hozta az útlevél kérőlaphoz? Stb.

 

Aztán ezzel a szemlélettel egyáltalán nem biztos, hogy bejutott volna a Bölcsészkarra, különösen ha nem tagja  Kommunista Ifjúsági Szövetségnek. (De nem szeretitek, ha valaki kimondja, jobb zavartam eldadogni hogy KISZ, mindenki benne volt, hát nem, nem volt benne mindenki, és nem volt mindenki titkár, és nagyon nagy gáz ha valaki az volt -- ))

 

Meg a budai lakás, szép helyen... Persze, lehet ott lakni kérem, ugye a papa esetleg tagja volt a karhatalomnak vagy a munkás-paraszt érdemrend tulajdonosa… Micsoda, hogy ÁVH-s meg muszkavezető pufajkás, meg hogy kidobták az előző tulajt? Maga fasiszta! Szóvel lehet kényelmes, budai kégliben lakni, kérem, de a gépkocsi… Mint amilyen Márainak volt például… Nyugati kocsi?: sokba lesz az, kérem... Hogy jó lesz egy Zsiguli is, rendben, lehet persze igényelni. IGÉNYELNI a kocsit, igen... AZT lehet.

 

És az újságírás, ilyen tárcák… Persze, kérem, szeretjük az ilyet, de tessék már arról is írni legközelebb egy tárcát hogy a munkásaaszony hogyan szembesül a bürokráciával. Meg itt van április 4, magáé az első oldal, de előtte menjen el az eligazításra a központba, ott megmondják, hogy kell megírni az ilyen cikket. Versek... Jó az, elvtárs, írjon szerelmes verseket meg olyan bizakodókat. Nézzük, lenge lány aki sző, holdvilág mosolya.... Nem lehetne mégis Lenin mosolyát írni?? Már ha úgy gondolja azelvtárs hogy meg is jelenjen a kötete.

 

Hattyú kutya? KUVASZ?? Háznál tartva, a város közepén? C-c-c.. majd jól megmérgezik a szomszédok, megláthassa. Meg hát kuvaszt tartani, kérem… Az utcára is kivinné??

 

Aztán a betegsége. SZTK-beutaló, itt nincs protekció, ugye. Na nézzük, utolsó versek..  Szeptemberi áhítat meg őszi reggeli? SÁRGÁS árnyalatok a versben? És hol itt a vörös, kérem?

 

 

 

Szólj hozzá!

Sütőhaj

2010.03.24. 19:45 tempefoi

Hogy repkedne, burjánzana. Körüllengné az arcát, mint abban a csodás régi reklámfilmben a furulyázó gyermekét (Művelt Nép Könyvterjesztő), elborítana mindent. S ő is, talán szabadabb lenne, gondtalanabb. (Igaz: ennél?...)

 

 

Reggelenként megrohanja szép, szabadon szálló fürtjeit és kegyetlenül megsüti őket. Van ehhez ilyen gyilkos eszköz is, hajsütő. Valami gonosz módszerrel több száz fokosra hevít a szörnyű szerkezet egy kerámia lapocskát, gyilkos lila fény dereng.

 

Hiába óvjuk, hogy ilyen fiatal lánynak ez nem tesz jót, csak nevet rajtunk, s a világon is.

 

S az ember legföllebb elmerenghet: mi vesz rá egész generációkat, hogy hol kiengedjék, hol bevonják fürtjeiket, ökörnyálon utazó pókocskaként lavírozva az évszázadok súlytalan légtömegein?

 

S a szabadság... Mi lehet emögött, hogy ifjabb koromban nyekergő, slájmos hangon fenyegetett minket a hitvány rezsim, ha hajunk a vállunkat verdeste. S a nálunk kicsit idősebbeket előttünk vagy tíz évvel még elkapták, bevitték a pribékek és erőszakkal lenyírták a hajukat.
 

Aztán rövidülni kezdtek a szabadjára engedett fürtök – istenemre, épp amikor lehetséges volt végre úgy kinézni, ahogy akarunk – kistini kortól szigorú melltartót lett kötelező hordani a póló alatt is, holott addig ezt csak az éltesebb matrónák tették,

 

 

 

s kifejezett divat volt a lányoknál a „hajolgatós” póló, az ember majd a nyakát törte, meg az oldalt a hónaljnál nagy nyílással kivágott...

 

 

S eltűnt a meztelenség szép tobzódása is, a családostul szabad, szép folyópartokhoz, tavakhoz tóduló tömegek önfeledt, csöndes és tiszta öröme. Országnyi területeken szorulnak vissza a természetes elemek között, a bizalomra és a tisztaságra, a meztelenség szépségére épülő vad- és hivatalos strandok, vízparti helyek.

 

 

 

Különös, görcsös ortodoxia lesz újjá, pukkadozva nevetnek csak a szabadon szálló, szép frizurákon és egy korszakon, amikor a lányok szoknyában jártak, meztelen lábszárukat csak jóval érettebb korukban fedte harisnya. Egyébként északi népeknél – tán szabadabbak maradtak, vagy kevésbé görcsösen követik a korszellemet – ma is látni „igazi” gyermekeket, normális, nem valami amerikai szappanopera szereplőihez öltözött lányokat, ha idejönnek látogatóba, vagy mi szabadulunk el hozzájuk.

 

De próbálhatom mindezt elmondani neki, csak elhajt egy türelmetlen kézmozdulattal, és süti, égeti szét szép, szabadon szálló hajtincseit.

 

 

Szólj hozzá!

Hidastorja – az utolsó fahíd

2010.03.11. 23:24 tempefoi

 

 


 

 

A Duna jobb partján, egy mellékágban a hídfő még látható. A tekintélyes méretű, talán a Golden Gate lendületére emlékeztető, a szinte örökké ködbe vesző túlpart, a régi Királyság felé nagy lendülettel iramodó építmény roncsait talán örökre konzerválta az idő.

 

Hidastorja népe – tán egykori, ide vándorolt alvinci székelyek, vagy ahogy magukat humorosan megnevezni szeretik, a vízi székelyek – így romjaiban is büszkék hídjukra, s arra hogy ők a Királyság hídőrei. A magyar nyelvet csodálatosképpen megőrizték, pedig Harnélia hatóságai igencsak kitettek magukért, hogy ez ne történjék meg. Az egykori híd újjáépítéséről például hallani sem akarnak, pedig a Királyság országnyi távolságokba húzódott vissza a túlpartról, s népe valami fura identitászavar következtében éppen a részvénytársasági formába tömörülés módozatain morfondírozik, így eszük ágában sincs olyasmikkel foglalkozni, mint távol élő testvéreik sorsa, vagy holmi fahidak, amik hozzájuk vezettek.

 

 

 

 



Harnélia viszont betegesen retteg mindentől, ami nem saját állama és frissen megszerzett, nehézkes múltteremtéssel összetákolt identitását fejezi ki, a visszatérő Királyság rémét látva az élet minden olyan rezdülésében, mely vélt vagy valós szándékkal, vagy akárcsak puszta léte miatt is, kétségbe vonja szépen megálmodott, soha nem volt múltját, ügyesen kialkudott és folytonos önigazolással élt jelenét.

 

A hidastorjai magyarokat ez nem érdekli; számukra a híd – híd, ők pedig annak őrei. Mit ismernek, mit nem a folyó mélye által ma is megőrzött, kékes-zöldes szörnyként kénes vigyorgással ki-kibukkanó roncsokból, de valahogy át tudnak kelni a folyón, furcsa vascipőikben, legendás fekete bivalyaikkal, anélkül hogy igénybe vennének csónakot, sajkát, vagy akár a hidasi rév kompját, mely naponta többször is fölberreg, s nekivág a ködös túlpartnak.

 

Az utolsó fahíd a Dunán, illetve annak e kevéssé ismert mellékágán, ami még itt maradt. A középkor lándzsás vitézei, több mázsányi vérttel átcsörömpölő lovasai, a Királyság bús magyar hadai, a kontyos török, aztán egyszer a harckocsizó német, balkáni vad seregek és a hídról révetegen bámuló harnéliai martalócok – mind átkeltek már a fahídon, mely aztán valami profán és ostoba kis helyi háborúnak esett áldozatul. Egy unatkozó kambadai katona, a messziről felfénylő, meszesen fehérlő csupasz sziklák népéből, egy nap fölvitt néhány dobozkát a hídra, aztán…

 

A híd fájdalmasat reccsent és megadta magát. Beleereszkedett a rohanó víz szürke sodrába, azóta meredezik ott egyfajta mementóként a lezáratlan háborúk, sunyiság által elorzott birodalmak emlékére.

 

Néha elrendelik kiszedését, ilyenkor harnél tisztek jelennek meg fura egyenruhájukban, mely egy stilizált afrikai gerillaharcos és valami légiós tematikájú operettjelmez fura keveréke. Felmérik a vizet, a roncsokat a parton hányódó bárkák térfogatát, s előbb-utóbb a falu közkedvelt borospincéit, aztán papírtekercsekkel, fontoskodva berregő terepjárókkal távoznak.

 

És minden marad a régiben; a bivalyaikat hajtó helyi lakosok át-átcsörtetnek a túloldalra és eltűnnek a párás mezőkön, a régi hadi úton haladva tovább, az egykori, hatalmas királyság végein.

 

 

 

Szólj hozzá!

Térden állva, avagy a hagymaszál

2010.03.03. 18:02 tempefoi

 

 

 

és a folytatás... nem, ez már vicc. Régente, amikor a dada, az avantgarde, az underground és egyéb, a bűnuncsi kommunizmus szigorított mélyén újnak tűnő, valójában anakronisztikusan ósdi és/vagy kiszes hülyegyerekek agyonellenőrzött vasárnapi lázadásaként futó irányzatok megszállottja voltam, nem gondoltam volna, hogy a legvadabb lilaságokat is könnyed szárnycsapással múlja felül a valóság.

 

lila, lila; tsz-sofőrből lesz a leggazdagabb fickó a településen, aki pénzkötegekkel a zsebében, igaz, napi tizenvalahány órákat gürcölve iskolázhatná le iskolatársait, az egyszerű többdiplomásokat; demokráciából oktat ki a rettegett cenzor, a megszállók korrupt seggnyalóiból alakult rém-maffia kórusával egyetemben; kioktat téged, akire kopóik gumibottal rohantak, mikor skandálva mit is követeltetek, igen , de-mok-rá-ci-át...; mocskos kis lotyónak bizonyulnak fehérruhás madonnák, kihez köt fehér szerelem; s fordítva, Istenem, fordítva is, akiről azt ordítják, hogy...; a gimnáziumi lihegő, aki kioktat, mikor a hatalommal szembe kerülsz, később a hatalmat lebontó egyik leghangosabb alakulatban kap csúcspozíciót, hogy aztán azt is elárulja; lila, mint azt a fraktál ***, a véletlenek tragikus sorának hideg és szép ábrája, betekintés az isteni agyvelőbe, a márvány-ere pillanat, mely szeszélyes futásban ott marad az idők évmilliós fehér tömbjein át, az a lila, lila: 

 

 

Ahogy a kopasz állat, persze a fikció-beli, egy szál ilyen kockás klottgatya-szerűségben, térden állva könyörög.

 

Hogy ez borzalmas, hogy ő azokkal is ilyen, akik kiállnak mellette.

 

A továbbra is gondolati kísérletként futó szomszéd ugyanis hátra ment (volna, a meg nem írt történetben) verekedni egy kicsit a többi szomszéddal, mert már megint elgurult a gyógyszere. S a vita hevében azt ordították (volna) neki, hogy persze, mert a szemben lakók is csak legyintgetnek meg csitítanak, hogy nem kell komolyan venni szegényt, mert csak egy bolond.

 

S így tudta (volna) meg az idióta, hogy a feleségem (aki az osztálytársa volt) a maga módján megvédte őt, mellé állt, csitítva a többieket: nincs értelme vele kezdeni, bolond.

 

 

S az idióta egy száll klottgatyában előrohant, letérdelt és vallott, hogy ő micsoda egy suttyó, és bizonygatta, hogy ő tulajdonképpen tisztességes, satöbbi.

 

Riadt járókelők és autósok kerülgették a hülye jelenetet. (Mindez továbbra is a lehetséges vezrziók között.)

 

S az ember elgondolkodik a történeten, mikor a zsugori banya egy hagymaszálon jut föl a mennyekbe, egy szál hagymával nyert bűnbocsánatot, amit adott egyszer valakinek, tiszta szívből.

 

csakhogy, fikciónknál maradva, ő nem adott egy szál hagymát sem még, senkinek....
 

 

 

***A fraktálok önhasonló, végtelenül komplex matematikai alakzatok, melyek részeiben legalább egy ismétlődés tapasztalható, ami matematikai eszközökkel leírható. Fraktálokat mindenki látott már. Ilyen pl. a levél erezete, a hópehely, a faágak. Ha megvizsgáljuk ezeket a példákat akkor láthatjuk, hogy ha egyre kisebb részeit vizsgáljuk, akkor is ugyanolyan struktúrájú ábrákat kapunk. Számítógéppel könnyedén modellezhetőek fraktálok, ezek általában szép, szines, ábrák a legkülönfélébb alakzatokkal. Ilyen programok letölthetők az internetről, melyekkel bárki alkothat gyönyörű fraktálokat matematikai háttérismeret nélkül.

 

 

Szólj hozzá!

És a negyven rabló

2010.02.24. 01:14 tempefoi

 


 

 

Egyszer már felraktam, aztán leszedtem. Hogy mégse. Mert ember az ember, gyerekei vannak, fel akarja őket nevelni. Felraktam, aztán leszedtem. S most ott van egy blogon a lyuk.

 

Tehát fenn is lehetne. Mint egy ismerősöm véli fontosnak, „everything, what doesn't exist: are still waiting for life”. Várja, hogy az életbe belépjen.

 

Tegyük fel, hogy a blogbejegyzésen az állt: a szomszéd besúgó volt. Egy olyan szemét, alkoholista senkiházi, amilyenekre kényelmesen tudott ráépülni egy diktatúra. Egy mocsok. Részegen, az utca közepén rugdosta a feleségét, hasában a gyermekükkel.

 

Tételezzük föl, hogy e viselkedést megbotránkoztatónak találtuk volna. De még sem történt volna semmi. Mert hogy, ki tudja miféle gikszerei fölött szemet hunytak egyszer, ha elvállalja, hogy... És az alkoholista elvállalta. Értelmiségihez méltatlan módon, művészember létére meg valóságos árulásként, de hát mivé lett volna a létező szocializmus, ha nem tartják vállukon ezek a takonyhernyók.

 

És – tényleg pusztán a gondolatkísérlet kedvéért – most ugorgyunk egyet, a továbbra is létező, egyedi magyar szocializmusba, ahol valami korábban lesajnált Ceausescu-rezsimre hajazó módon még mindig abban a cipőben járunk, a szar valutánkkal fizetünk, miközben Felső-Magyarországon már a Lajtán túli közös aranypénz járja, és még mindig azok a korrupt pofák, azok az elhasznált, lúzer gengszterek vezetik az országot.

 

Így aztán, de persze csak ebben a fikcióban, az alkoholista csirkefogó megbecsült tagja lesz a helyi közösségnek, ha józan, elmondhatja a helyi tévében a verseit. Épp úgy elfelejti bűneit az agyhűdött közösség mint ahogy ünnepelt sztárpedagógus lesz a helyi tornatanár, akinek „nemzedékek nőttek fel a kezei alatt”, de az elgyávult mikro-vagy makrótársadalom egyetlen tagja sem vette soha a bátorságot, hogy tegyen is valamit a sutyorgások helyett, meg hát felnőttek már rég azok a kisleányok. És elfeledik a csökött alkoholistának, hogy benzinnel locsolta körül a sarki iskolát, s kis híján múlott hogy meg nem gyújtotta; jó kapcsolatai a helyi rendőrségen épp úgy kihúzzák a pácból, mint ahogy a kis közösség, ami pont azért ilyen feledékeny, mert soha nem lehet belőle közösség, szóval elfelejti, hogy a megbecsült doktor néni hány hanyagságból félrekezelt kis áldozata fekszik a helyi temetőben, hiszen a doktor néni olyan szépen tud beszélni – miről is?

 

A bejegyzés mélyén fegyverek lapulnak: az alkoholista egyik derék, bűnöző fia meg a haverjai nyugodtan hadonászhatnak velük fényes nappal az utca közepén. Ugyan ki merné feljelenteni őket? Kiterjedt bűnözői csoport, agresszív félállatokkal, sokan vannak… És a papa múltja miatt a fiúnak jók a kapcsolatai a rendőrségen…

 

Arról szólt volna a bejegyzés, hogy amitől dührohamot kap a fiatal, egyébként valószínűleg homoszexuális bűnöző, az a gyerek.

Támadott már meg gyermekes családot, mert a kisgyermek a motorkájával nekiment a kapunak; kapott dührohamot, mert a szomszéd gyerekek halkan nevetgéltek. A halk nevetgélés annyira felbőszítette társadalomunk eme megbecsült oszlopát, írtam volna, hogy üvegeket kezdett hajigálni ablakából az utcára, hogy megfélemlítse a gyerekeket. Majd mikor rendőrség kihívásával lett megfenyegetve, gyorsan elsöpörte a szilánkokat az úttestről és eltűnt az autójával. A rendőrök, akik egyébként nem kételkedtek a történtekben, mindenesetre mérgesen kioktatták a betelefonáló apukát, hogy csak nem képzeli, hogy „majd bebörtönzik a fiatalembert azért, mert maga telefonál”?

 

És mivel ebben a bejegyzésben minden lett volna az a furcsa ország, csak jogállam nem, ezért nem nagyon maradt volna apelláta. Mert ki merne ujjat húzni manapság egy csapat homo- és heteroszexuális bűnözővel? Jó kapcsolatok, komoly pozíció a helyi társadalomban; kicsit néha hangosak a fiúk, a fiatalember naponta, időnként az utcán veri el az apját, de hát derék emberek ezek azért. Egyre komolyabb alakok állnak meg a házuk előtt a fiatalemberrel beszélgetni, aki ha éppen nincs alkoholos és drogos befolyás alatt, ügyesen adja elő a Készséges Helyi Fickót, akivel ki tudja, miféle ügyekben együtt lehet működni.

 

Mást nem is lehet, mint együttműködni; a jegyző egyszerűen széttárná a karját mikor egy anyuka, akinek kicsiny gyermeke van és egy apró kutyácskát is mer tartani, hivatalos formában érdeklődik nála, el kell-e viselnie a gyermeknek azt a látványt, amint ez a félnótás alsónadrágban rohangál habzó szájjal fényes nappal az utcán, mert drogot fogyasztani méltóztatott. Nem, írnám a bejegyzésben, ez természetesen nem különösebben kirívó viselkedés. A hatóságok egyetlen szomszéd bárminemű bejelentésére sem tennének semmit, hiszen egyrészt elve és zsigerből tojnának az emberek fejére, másrészt amúgy sem változott volna semmi a diktatúra óta ebben a nyomorult országban.

 

Az élő környezet, ami még feldühíti őket, írnám továbbá. Ha csak elvakkantja magát egy kutya az utca túlfelén, apa vagy a fia – érdekes módon sohasem mindkettőjük – előrohan óljából és elkezd fennhangon, szintén vonyítani;

akár meg is támadják a kutya gazdájának kerítését, tépkedve a tahoid szokás szerint utcáról bebámulva elhaladók miatt kitett nádborítást. Más alkalommal petárdák tömegét zúdítja az ifjú homokos az úttestre, így torolva meg a kutyaugatást, a gyerekzsivajt vagy mindkettőt. S talán azt, hogy hülye és alkalmatlan arra, hogy neki ebből bármelyik legyen.


A kutya ugyanis „hangos”. Amikor a furcsa életvitelű, bűnözői vonásokkal rendelkező, mintegy 50-es IQ-jú haverok érkeznek éjjel vendégségbe, és tahóéknál kialakult szokások szerint egyfolytában nyomják a dudát (a kapucsengő használata című tételt csak 55-ös IQ felett húzzák), izzva a mindig is beteljesületlenül maradt vágytól, hogy valamelyik szomszéd kijöjjjön, rájuk szóljon, s azt majd jól elverik, nos az nem „hangos”.

 

Hasonlóképpen feldühíti őket az utcán álló fa puszta léte; sunyi módon, egy-egy ágát kivágva, évek aprólékos munkája során irtották ki az előttük álló fát az átnyúló ágak, fák csonkolásában, a mások kerítése előtt a járdára kiszökkeni merő indák, bokrok letördelésében („nám fírek ál tűűle”) mindig készségesen jeleskedő proli szomszédok élénk helyeslése közepette.

 

Persze mindez



afféle fikció lett volna, kiraktam, aztán leszedtem, ugye. Még nem éreztem kereknek a történetet, vagy ki tudja miért.

 

És most ott a lyuk, illetve helyette a már felrakott helyett ez az elképzelt történet, aminek a megélésébe, egy ilyen élethelyzetbe ugye senki nem menne bele.

 

Mert így nem lehet élni.

 

Szólj hozzá!

A döglött álom elviselhetetlen bűze

2010.02.21. 10:34 tempefoi


„A rendszerváltás után nem került elő egyetlen asztalfióknak írt, vagy szamizdat (nagy)regény sem” – tipikus, nevének feljegyezésére sem érdemes Okos Tóbiás jellemző röfögése egy unalmasan liberális filmes lapból, melynek önjelölt újmarxista szakírói holtukig azt hiszik, még mindig 1968-at írunk.

 

Szinte végtelen lehetne azoknak a részben sunyi módon, kis példányszámban kiadott, majd agyonhallgatott műveknek a száma, melyek például

 

-         nem jutottak el Magyarországra

 

-         harminc éves késéssel, jelentős húzással jelentek meg

 

-         a mai napig nem adták ki őket önálló kötetként, csonkítatlan formában

 

-         igenis léteztek, s csak eldugott kiadásocskákban, jóval a bolsevik diktatúra összeomlása után jelentek meg

 

Azért is az egyik legnagyobb cinizmus ezt a téveszmét terjeszteni, mert egy olyan korszak után merészelik e sajnos egyáltalán nem letűnt vészkorszak haszonélvezői passzivitással vádolni a korabeli írástudókat, amikor az ország határain géppisztollyal és farkaskutyákkal állták útját mindennek és mindenkinek, ami a szabd világ felé indult, vagy onnan érkezett. Nemzedékek kaphattak magyartanári képzést úgy, hogy meg sem említették nekik Márai Sándor, a tán legnagyobb XX. századi magyar író nevét.

 

 

Nem lehetett tehát a magyarul írt könyveknek, a magyar szellemi termékeknek keringése és kölcsönhatása; a kontinens kellős közepén levő országként is csak szégyellős mosollyal motyoghattunk valamit arról, hogy igen, van olyan hogy Nyugat, láttam is már, de erről nem illik beszélni.

 

Hamvas Béla Karneválja, a század egyik legjelentősebb magyar regénye soha nem jelent meg önálló műként. Nem nevezném annak az olyan kiadást, melyből egy ÁVH-s tiszt, bizonyos Kardos nevű félművelt magyarfaló (az Esterházy életművének kiadását hivatásának érző Magvető volt keretfőnöke) kihúz egy szövegrészt, aztán azt vartyantja, mehet. A művet 1951-re fejezi be alkotója, Kardos 1986-ban lesz ilyen kegyes. A könyv csak a Hamvas összes sorozat részeként jelent meg csorbítatlan formában. A Karneválra hivatkozni a mai, kötelességszerűen ballib költőcskemihályok köreiben nem sikk. Szerintem nem olvasták, nem is képesek rá.

 

Mindenesetre érdekes, hogy Esterházy teljesen újnak tűnő írástechnikája, a párhuzamosan futó, egymásra reflektáló szövegekkel bizony évtizedekkel korábban felbukkannak Hamvas Karneváljában. A regény egy részében az apa naplója, s mellette a fiú reakciói a naplóbejegyzésekre írástechnikailag és tematikailag is meghatározó részek a ballib író munkáiban. Jó kérdés, hogy miközben egy egész ország nem ő és esetleg néhány társa ismerhette-e a Hamvas-kéziratokat.

 

Nos, szintén csak ebben a sorozatban jelent még a Szilveszter című kötet, Hamvas több filozofikus regényének kiadása. A címadó , legelső regényben olvasható Ambrada, a bolsevizmus által felőrölt Magyarország leírása, s erőteljes kritika a fondetrensek, a szabad világ léha értékrendszeréről. A szövegrészletben szereplő szkláv szó rabszolgát jelent; Madách is használja a kifejezést Az ember tragédiájában: „e szkláv dögével hizlalja”. Szójáték: a pánszlávizmus a szovjet megszállásra /is/ utal.

 

„Az ambradai emberélet borzalma, hogy a szülők; az iskola, a hatóság, a sajtó, a rádió, a szeminárium, a művészet, a sport már a serdülő gyermek önérzetét felmorzsolja és az emberekből szolgát csinál, ez a szklávizmus eszméje, bizonyos értelemben ez a pánszklávizmus, amelynek emberideálja az, akinek szótartásról, nyíltságról, emberiességről, becsületről, őszinteségről sejtelme sincs, vagyis nincs sejtelme az önérzetről, az önérzetről és az önérzetről. (…) Ebbe az emberbe bele lehet rúgni, ijedten félreáll (…).”

 

S egy jó rím az affajta nyálas manipulációra, hogy „akar-e Moszkva háborút”:

 

„Az ő békekampányuk a világtörténet legelvetemültebb háborús izgatása.”

 

Érdekes, amit a 60-as években (!) a posztszocializmusról ír, amely „mindazt a komiszságot, amit a történet eddig produkált, sűrített formában valósítja meg. (…) A posztszocializmus (…) abban a hiszemben volt és van, hogy még mindig szocializmus, csak éppen sejtelme sincs arról , hogy a döglött álom elviselhetetlen bűze honnan árad”

 

Ilyeneket persze nem szabad olvasniuk a mai magyar irodalmi élet meghatározó képviselőinek. Nádas Péterből kell írni szakdolgozatokat, utána a fiatalabbak számára mesterkurzusokat vezetni az írás mesterségéről, ahogy a múltkor néhány tanfolyami értesítésből s az előadásokat tartók netes „lekáderezéséből” ki lehetett következtetni.

 

A döglött álom elviselhetetlen bűze honnan árad?

 

 

Szólj hozzá!

Korpa, disznók, Esterházy

2010.02.20. 13:34 tempefoi


Így gondozd az Esterházydat.

 

Volt egyszer egy olvasó, maga is tollforgató. Olvasgatott szép reményekkel szép reményű korszakában, a magáéban és tán országának is hasonló időszakában. Olvasgatta tehát Hajnóczyt, Szőcsöt, Zalánt, Balázs Attilát (Cuniculus, azóta is megvan, kislánya most betűzte ki a könyvespolcon, cu-ni…) – és persze Esterházyt, reménykedve új ízekben és színekben, mint amikor az érdi fennsíkon, Sóskút határában, feküdt a füöldön a tavaszban a megmaradt puszták egyikén, és különös ízű gyomokat rágcsált, hogy a tavaszt még jobban érezze.

 

Aztán beköszöntött az érett, tiszta nyár, a tatár horda fogta magát és haza vonult.

 

És Tempefőihez hasonló, ábrándos arccal nézte az Olvasó, ahogy haza készülődnek; érezte, hogy még Író is lehetne, hiszen neki személyesen, a rendőrségen mondták meg ifjú korában, hogy amíg itt a Kán rendje uralkodik, ő biza egy sort sem írhat le Tatársztán tartományi sajtójában. Ne is álmodozzomn arról, mondta a nyomozó aki bevitte, hogy maga itt valaha újságíró lehet.

 

Szóval eljött a nyár, és az orrba rúgások ideje. Különös arcú, ideges emberek jöttek, akik egyáltalán nem örültek annak, hogy a tatár kán kivonja az országból iszonyatos, falánk hordáját. S az Olvasó döbbenten ismerte fel, hogy ezek egyike-másika ugyanaz az Író, akitől új színt, új ízeket remélt, s persze a közös örömet és bánatot, a szolidaritást azzal, amit ez a csonkolva is életerősnek megmaradni képes, elpustíthatatlan és szent Ország jelent. Hazát és Nyelvet, Otthont és Életerőt, Hitet és Reményt egy forrásból vélt eddig meríteni, hiszen mi más is adhat erőt Mária honában. Az ezer éves hazában, melyet első, szent királya felajánlott a Szűznek.

 

S erre jöttek, igen, mint már mondottuk, az orrba rúgások.

 

Az Így gondozd a magyarodat, a Lenin-szobor eltávolítását kigúnyoló újságcikkek, a senkiházi hazaárulókhoz pártolás olyan imádott énekesnő részéről, akinek minden szava, minden lemeze, minden mozdulata tömény méz volt, Álmodozás és remény, aki Arany János balladáit is énekelte, s biztatott hogy meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink.

 

Így gondozd a magyarodat. Az ember csillagokat látott, fogta vérző orrát. Lehet ez? Hogy a magyar író nem magyar? Akkor miféle? És milyen megcsalatásban éltünk eddig? Mi az, hogy micisapka a Korona, ki az édesanyjukat merik ezek a tekergők nacionalistának nevezni?! Kik ezek, oláhok, hogy így beszélnek az ezerszáz éves Nemzet keletebbre élő fiainak millióiról?

 

No, persze a sebek begyógyulnak, ha túléli az ember. Hogy a szent Ország túléli-e ezt a szétszóratást és árulást, az már igen nagy kérdés.

 

Szóval mindezen csalódásokhoz képest az ember már csak jót derül az olyan látványokon, amikor tudathasadásos írónk, aki nem szereti a magyarokat, de szeret itt élni és élvezni kizárólagos jogait a korábban a mi szegényes fillérjeinkből összegründolt dúsgazdag, a piacot teljes előnnyel taroló kiadónál, szóval mikor e furcsa kentaur felbukkan a tatárok által itthagyott, ósdi rablóbanda egy színes kiadványán.

 

 

Ha az ember jól kimulatta magát, már csak hab a tortán, hogy a maga pökhendi takonyhernyó stílusában tiltakozik: kéhem, én független vagyok, kéheeeem!

 

Független vagy, Esterházy. De nem a tatár horda nyakunkon maradt csauszaitól. Hanem mindattól, amit annyira gyűlöltök: Istentől és Hazától, nemzettől -- és leginkább tőlünk, a régi, lelkes Olvasóktól.

 

Szólj hozzá!

Az Ideiglenes Köztársaság

2010.02.02. 21:24 tempefoi

 

 

 

 

 

Mint borotva élén a csiga, hajmeresztő egyensúllyal a semmi és egy létező, de rosszul megrendezett brazil szappanopera határán. Némán, nyálkás közönnyel. A Teremtő makacs törvényeinek hűvös biztonságával.

 

Így egyensúlyoz, kúszva az ismeretlen felé, ez az ország.

 

Az Ideiglenes Köztársaság. Alkotmányának datálása egy megszállás véres iszonyát idézik fel, egy minden élő, szerves, értékes anyagot rút halmazzá bomlasztó párt máig tartó hatalomátvételének évét: 1949-et.

 

 

Hipp-hopp, imhol egyszer csak azt olvashatjuk, hogy ez a mostani, az országot vörös polipkarjainak szorítása alatt tartó, sötét múltú konglomeráció törvénytelenül jött létre 1989-ben. 1949, 1989. Negyvenévenként kell egy kis smink.

 

Aztán a jól edzett sakálkar is fel-felcsahol, azt vonítva, hogy az alkotmányt, mely egyébként ideiglenes, és nem hagyta jóvá alkotmányozó nemzetgyűlés, szóval ezt az alkotmányt, jujj, meg fogják változtatni és akkor most mi lesz.

 

Először is ahhoz, hogy valami legyen, az kellene, hogy a magyar nép valami csodaszerű magára találása következtében helyén kezelje a hóhérok, rablók bolseviki csordáját, a hamisan magyarkodók túl hangos, gyanús seregét és a szadista dühvel újra az országot megnyomorítani törő, kalapos-bajuszos terrorcsapatot. A polgári erők bizonyára csak értelmes változtatásokat eszközölnének, ha mindez teljesülne, s egyáltalán teret nyernének ilyen léptékű cselekvéshez.

 

De mindettől eltekintve: miféle szabályzás ez, hogy csak úgy, minden komolyabb legitimitás nélkül hozzá lehet nyúlni az alkotmányhoz? Egy választás kevés felhatalmazást ad erre. Európai példákat tekintve: Franciaországban egy új alkotmány új köztársaság kikiáltását jelenti. Máshol az alkotmány megváltoztatása esetén automatikusan újabb választások jönnek, s az új alaptörvényt a megújult országgyűlés fogadhatja el.

 

S egyáltalán, ami új, az rossz, ebben egyetérthetünk Pozsonyival. Mi a fészkes fenének kell, kellett megújult dühvel hozzápiszkálni a történetileg kialakult, talán a csak a britek által érthető brit alkotmányra hasonló magyar közjogi rendszerhez?

 

 

Nem beszélve olyan finomságokról, mint hogy a hadsereg (van ilyenünk???) katonái nem Magyarországra, a magyar hazára esküsznek föl, hanem a Magyar Köztársaságra ami egy államforma, nem egy ország – ráadásul nem ezerszáz éves; a nemzeti vagyon korábbi, éves elszámolásásról húsz éve megfeledkeztek, így senki nem tudja, mink van, minket lopták már el; a mindenkori magyar állam állandó, mulasztásos jogsértést követ el, hogy nem állítja bíróság elé a genfi egyezmények értelmében háborús bűnöket elkövető, 56 leverésében részt vevő pribékeket.

 

Illegitim, ideiglenes állapotban, mint a csiga a borotva élén.

 

Azért ez-az leválik: zutty, a 35 fölötti magyar nők 50 százalékáról kiderül, hogy elfelejtett gyereket szülni, hopp, mínusz egymillió magyar. Szotty, a százezer fős, komoly szárazföldi erőt képviselő, több mint száz harci géppel fölfegyverzett Magyar Honvédséget gyakorlatilag feloszlatták, haderő-nemeinek nagy része megszűnt. Egy-két éve egy mundért sose szagolt szakminiszter nőies hangon sipákolta világgá gyűlöletét a laktanyákban "dédelgetett" nehézfegyverek iránt, amik szerinte nem kellenek; ócskatelepre is vitték azokat; tán ugyanez a bohóc oszlatta föl a gépesített századot. A légierő gépeit lángvágóval aprították fel, azzal az ürüggyel, hogy beszereztünk néhány, inkább űrrepülésre alkalmas Isten-csudáját. A T-72-es tankokat Iraknak adtuk, a teljes magyar hadiipart szétverték, megszűnt a védelmi kutatóintézet, mely 70 éve fejlesztett ki nem akármilyen fegyvereket.

 

A fővárosban valószínűleg csak néhány, a helyszínre a romokat lepisilni járó ebet érdekelt, hogy barbár, megalázó módon verték romhalmazok egy év óta rothadó halmazává a Zrínyi Katonai Főiskolát, az utolsó magyar katonai erődöt a stratégiai fontosságú Üllői út mentén. Az Üllőin, ahol, valamivel följebb épp az akkor Kilián nevű, több száz éves laktanya volt a legendás Corvin köz mellett az a támaszpont, amely megállította a világ tán legerősebb szárazföldi haderejét, melyhez fogható hőstettet csak Thermopülai hősei vittek véghez a világtörténelemben. És ezen az Üllői úton verik szét senkiháziak az utolsó, még meglevő katonai létesítményt. 

 

(A rendszerváltás valahol itt kezdődött volna: visszaállítani a Ludovikát, újra katonai erőddé fejleszteni a bevehetetlen Kiliánt a Ferenc körút sarkán. S nyugodtan megmaradhatott volna a főiskola is, kitűnő adottságaival a kiképzéshez.)

 

Magyar katonát nem látni sehol, az rontaná az ideiglenesség-képet.

 

Hopp, hullanak le sorban a régi, szent Ország maradványai. Hopp, az elhülyített csőcselék visongva megszavazza, hogy fenébe saját testvéreivel, saját nemzetrészeivel. Már a testrészek eldobásánál tartunk: fenébe azzal, hogy férfi vagyok, az merő fasizmus, nőnek csak a búböskék nők, legyünk váltivarúak, förtelmeskedjünk aberrált pózokban. Lehetőleg délben, gyermekek előtt, a képernyőn.

 

Hopp, országrészek pottyannak a mélybe, melyeket elborít a semmi áradata: mintha már nem is a mi országunk lenne. Agyonvernek minket régi falvainkban, ha csak bemerészkedünk. Erről nem szabad beszélni, szörnyű vegzálásnak vetik alá, aki kimondja: elvesztettük az ország nagy részét, s a főváros több régi, becsülettel épített és kiontott vérrel védett munkásnegyedét. Minket gyűlölő, mindent gyűlölő, új áradat, terjed a semmi.

 

Hopp, ahol mi élünk még, a vidéken, nem tartanak disznót, lovat többé, kacsát, libát sem. Elfeledték a falusiak, mi végre a falu? Vagy nem terem többé a magyar föld?

 

Ha valaki legalább erre az utolsó kérdésre válaszolna.

 

Szólj hozzá!

A zsiráfzongora

2010.01.31. 02:12 tempefoi

 

 

 

 

Naponta elment mellette. Percekig nyugtatta rajta kezét a beáramló, friss napsugárban. Kitűnő állapotban levő hangszer volt, igazi Wachtl und Bleyer falhoz tolható zsiráfzongora; mikor szegényes bérlakásába beköltözött, a felfogadott legények az első holmik között tolták be a fal mellé. Tempefői elhatározta, hogy tökéletesíti a modern szerszámmal zenei tudását, s szinte látta, ahogy Miskolczi Fáni, avagy mit Fáni!, egyenesen Nyiri Erzsike a jellegzetes, némi resignatiótól sem mentes, kissé oldalt billentett fejtartással ül a csodás szerszám előtt, s eljátssza mondjuk egy szép Anton Franz Paumont, vagy a mostanában divatossá vált modernt, ezt a Mozartot.

 

 

Lelkesítették a míves hangszer veretes ábrái is, melyek közül a szárnyas paripát ábrázoló mithologiai lényt mindenképpen Pegazusként vélte azonosítani. S poétaként, mégha csak olyan szerényen, s inkább szűkebb körben, felolvasóesteken hölgyek áhító sohajait bezsebelő alkalmi lyra költője volt, a Pegazus jelét mindenképpen nagyra értékelte.

 

Csakhogy Otium, a restség árnyalakja hamar árnyat vetett Minerva szűz nekibuzdulásaira. Néhány kezdeti, egész ígéretes klimpírozás után IDEIGLENESEN – oh, be sokszor hangzott el ez az átkozott szó költőnk életében – egy csinos terítő, lengyeldamaszt, reá került a zeneszerszámra.

 

Aztán a fordítani való, kell a megélhetéshez: egyháztörténet latinból, mérnöki munkák németből. S a hozzá való szótárak.

 

S eljött a helyes Miskolczi Fáni, sőt egy estén, méghozzá csendes ruhasuhogással a hátulsó lépcsőn fel osonva, s persze kísérő nélkül a gyönyörű Nyiri Erzsike; ott csókolta meg, éppen a zongora lecsukott klaviaturájára ült le a „kislány” a félhomályban.

 

 

S aztán a napoleoni átok évek, mikor elmentek egy nagy táp szekérrel a hadak után, megcsinálni a nagy üzletet régi jó barátjával, a nagy üzletet a gabonából. S a nagy kalandot a háborúban, a hetvenhét ördögre cserélve Mársról áradozó ideáit.

 

Visszatért aztán a legénylakásba; más szelek fújtak már akkor. Széles, klastromszoba-szerű hajlékát kényelmesen berendezett, jól fűtött kisebb lakra cserélte föl; költözött „ki” Debreczenbe.

 

S mikor a hó-rukk legények a míves hangszer felől érdeklődtek, hogy annak mi legyen a sorsa, Tempefői nagyot sohajtott.

 

Húsz év telt el, vagy több is talán.

A kutya kalapos József emlékét szidták még, s most Széchenyi mennydörgött már az új országgyűlésben. Erzsike a felesége lett, vagy lehetett volna? Lehetőségek jöttek, mentek, ezer kép egy laterna magica homályos lapján. Eltelt szinte már az élete, és még egyszer sem nyitotta fel a zsiráfzongorát.

 

Szólj hozzá!

Pénzeket, laptopokat!

2010.01.26. 23:06 tempefoi

 


Maga a BKV-tól kapja a fizetését, van érvényes szerződése? És dolgoznia is kell érte? Igen? Akkor nem is a BKV-nál alkalmazzák, mutassa csak az igazolványát!

 

Ilyen s efféle tréfákkal kedveskedhetünk a közlekedési vállalat népszerű ellenőreinek, ha a buszra szállva jegyünket kérik.

 

 

Vagy mi is elkezdhetjük darálni: pénzeket, laptopokat – A rendőrök ugyanis ezeket az eszközöket kérték számon a nép régi barátja, az ÁVH e feloszlatni elfeledett utódszervének (az alkalmazottaik stílusa legalábbis efféle szervezeti hagyományokra enged következtetni) székházában, mikor megszállták az épületeket.

 

Minő szerencse, hogy nem valami harmadik világ-beli országban élünk, így valószínűleg meg kell lepődni a közállapotok eme különös anarchiáján. Hogy rendőrsereg szállja meg a középnzekből működő közlekedési vállalat székházát, s őrizetbe veszik mindeközben a volt igazgatót – biztos, hogy nem korrupciós ügyletekért, ugye.

 

 

Ha belegondolunk, hogy ugyanezek a jó képességű urak szerettek zengedezni a nép államáról, melynek vagyonát oly gondosan őrizték. Már hogy mitőlünk. S ezek az urak és hölgyek, akik igencsak félreértelmezett kínai császárkori tanmesékkel jöttek, mint Medgyessy legelső sajtótájékoztatóján, a Pilvaxban, a rongyos állami szállítóhajókról és a fényességes magánbárkákról.

 

Hát, ez az egy önbeteljesítő jóslat volt.

 

Szólj hozzá!

Kezdődik

2010.01.22. 13:23 tempefoi

 

 

Mint amikor a csatatéren megfújják a harci kürtöket, a tisztek izzadtan ellovagolnak a fölsorakozott századok sorfala előtt, de a tüzérség már dübörögve vonul az előkészítő csapás méréséhez; valami ilyen érzés keríti, kerítheti hatalmába most, a választások kiírásának perceiben mindazokat, akik bárhogyan, bármilyen módon, munkájuk által vagy az ország sorsát személyes ügyként megélő, felelős választóként érintettek a voksolásban.

 

 

Ha bárki komolyan gondolta volna, hogy ez egy európai ország, talán nem orosz rulettet játszanánk négy évente, nem is kontinentális, de talán nagyobb léptékben is példátlan módon néhány hónap alatt lezavarva mindazt, amiben a démosz, a misera plebs contribuens mandátumát áttestálhatja azokra, akik eztán ügyeit intézik, s képviselik a polgárt településén, a megyében, s a Parlamentben.

 

Sakk-matt: úgy-ahogy visszaállított demokratikus berendezkedésünk egyik kiáltó foghíjaként felsőház egyszerűen nincs, a parlamenti választás után hónapokkal következik a helyi. Eleve illő volna akár félidősen elcsúsztatni az önkormányzati voksolást; ha volna ismét második Háza az országgyűlésnek (társadalmi szervezetek, egyházak, stb.), s nem teljes egészében, egyszerre választanák a képviselőket és felsőházi tagokat („szenátorokat”), az ismét véleménynyilvánítási lehetőséget jelentene.

 

S most ne is térjünk ki arra, gyakran mennyire nem érzi magáénak a tudatosan demoralizált és infantilizált, polgárból és nemzettársból lakossá züllesztett magyar választó a voksolást. Akinek a Kádár-pribékek (és utódjaik) a foga után az öntudat utolsó szikráit is kiverték fejéből. Az is a maradék tartás rombolása volt, amikor kommunista firkászok hecckampány-szerűen szidták a negyven évi rémuralom után majdhogynem szabadon (szabadság-e, ahol a fegyőr is indulhat a kiengedett rabok voksolásán?) megválasztott, első magyar országgyűlést, azonnal értelmetlennek nevezve az akkor éppen történelmi jelentőségű munkát végző, a magyar képviseleti demokrácia alapjait újra lerakó testület munkáját. Ugyanők, akik színes, a szerencsétlen magyar prolik tömegeit tökéletesen elhülyítő bulvárlapjaikban gúnyos felhangon számoltak be a szifiliszes rém, a tömeggyilkosságokat és koncentrációs táborok létrehozását elrendelő, „Lenin” nevű különös lény szobrainak eltávlításáról. Ami egyébiránt az idegen megszállás és a diktatúra szimbóluma is volt, ugyebár.

 

Kezdődik. Istenem, csak sikerülne.

 

 

Történelmi fordulat vár ránk: a lengyel típusú fejlődés megkésett változata. Azazhogy a pofátlanul a hatalomba visszacsúszó-mászó baloldal egy kataklizma-szerű összeomlással eltűnik a nemzeti történelem süllyesztőjében.

 

Hamm.

 

Úgy ahogy van: szőröstül-bőröstül.

 

Micsoda fordulat lenne, Istenem.

 

S mennyi fenevad leselkedik már most a vesztünkre. A „sírjukban is megátkozott gazok”

 

(((egy olyan országban, ahol – ilyen Európa-szerte szinte már csak Erdélyben s az igaztalanul hozzá csatolt Romániában van – nem születnek gyerekek, zuhan a népesség száma, boldogabb szomszédainkkal szemben nálunk nemhogy nem sikerül, de nem is próbálják megfordítani az életveszélyes folyamatot))

 

szóval ezek a gazemberek

 

  

elkotródnának végre. Neadj'Isten, valaki előtte még meg is kérdezhetne tőlük: mi a fészkes fenét műveltek itt (velünk), s úgy egyáltalán, mivel töltötték fölös szép idejüket az elmúlt két ciklusban.

 

Nem véletlebn a mellébeszélés, a s nem véletlenül hoznak létre olyan nemzeti színekbe öltöztetett, acsargó mozgalmakat, melyeknek egyetlen deklarált ellenfele a nemzeti közép, az egyetlen kormányképes és ilyetén tapasztalattal már rendelkező, a bolsevik türannoszok számára fenyegetést jelentő parlamenti erő.

 

Micsoda fordulat lenne: szakítani végre – félszázadnál is több idővel utána e kopasz, gnóm dögnek az országból való távozása után – szakítani Rákosi és utódai szörnyű, immár harmadszor is újraéledt, nemzetvesztő uralmával.

Szólj hozzá!

A taxissztrájk, az osztályidegen és a BKV

2010.01.18. 00:37 tempefoi

 


 

Kérdi valaki drótpostán, mitől idegen az osztályidegen, az ilyen magamfajta.

 

Nos, idézzük csak bátran a jelenleg kormányzó párt jogelődjének irányító szerve, a Politikai Bizottság 1956. december 31-i határozatát.

 

„Jelenleg még nem folyik eredményesen az illegalitásba szorított ellenség által elkövetett politikai bűncselekmények felderítése és üldözése. A társadalmi tulajdon fosztogatóival és a spekuláns elemekkel szemben sem elég gyors és határozott a felderítő munka. A bíróságok még nem alkalmazzák következetesen a pártnak azt a politikáját, hogy a súlyosabb ellenforradalmi bűncselekményt elkövető osztályidegen és huligán elemeket a törvény teljes szigorával kell büntetni, de ugyanígy kell eljárni a dolgozó osztályhelyzetű személyekkel is (…)”

 

És így tovább, efféléket mondtak tollba a jelenlegi kormányzó párt közvetlen jogelődjének vezető politikusai, miközben százával küldtek a bitóra talpig tisztességes munkás fiatalokat. S mellettük a magamfajtákat: az osztályidegeneket. Akiktől tartottak, mert a primitív ember gyűlöli azt, akit tanult emberfőnek, s a szellem hatalma miatt őránézve (babonásan) fenyegető veszélyenk tart.

 

(Egy példa: Kovács László 1948/49-es tanévben a Kossuth Akadémia híradó századparancsnoka és szaktanára. 1949 őszén tartalékállományba helyezik. 1958-ban rendfokozatától megfosztják. Indok: osztályidegen. A polgári életben villamosmérnökként a „szikraforgácsolás” kimunkálásával maradandót alkot. EROSIMAT nevű műszerét több külföldi országban sikeresen alkalmazzák. Mellőzöttségét élete végéig (1986) nem tudta feldolgozni.)

 

 

 Most lehet a betanult, rituális mozdulatot tenni: elmélázó arccal kelet felé fordulunk, és önkéntelenül egy kicsit meghajolva bőgjük: kommunizmusnak végeeeeeeeee, aki így beszél a múúúúúltba mereeeeeeeed, széééééélsőségeeeees.

 

 

Utána gyors táncmozdulattal arcul köpjük sajátmagunkat s így folytatjuk: engemeznemérdekel, szarokatörténelemre, miiiiiinden relatííííííííííív.

 

Nos, az ellenérvelősdibe már belefáradtam, például hogy tényleg relaítv-e úgy minimum háromszáz talpig becsületes munkásember felakasztása, ráadásul a munkáshatalom demagóg jelszavát röfögve, olyanok által, akik évtizedeken át semmiféle értelmes munkát nem végeztek a sikkasztáson és a hazaáruláson kívül. Nem, ez ugye demagógia, meg múltba meredés.És, persze, tudom, elfogult és szélsőséges retorika, fúúúj.

 

Aztán azt sem nagyon érdemes felhozni, hogy ha az ember életének első huszonötegynéhány évét, a döntő lépések megtételét, a tanulást és továbbtanulást meghatározza, hogy mi a szüleinek a foglalkozása, milyen világnézettel rendelkezik, vagy kivel miről beszélt egy lehallgatott telefonvonalon, mit mondott amikor politikai demonstrációt követően rendőrautóba gyömöszölték: nos, huszonötegynéhány ilyen év után, mikor már nekem is szabad volt az én nézetemmel továbbtanulni nem természettudományos irányultságú karokon, s amikor nekem is szabad volt kimondanom, mi a véleményem, nos akkor bizony a fennmaradó, másik időszakban sem felejtem ám el, mikét telt az első negyedszázadom.

 

Borzalmas illetlenség ez egy olyan országban, ahol a lakosság nagy részének emlékezete a legutóbbi árleszállításig terjed.

 

Emlékzetemet élesíti, hogy ugyanaz a garnitúra kormányozza az országot, mint ifjú koromban. Arany Jánossal: nem az idő halad, mi változunk – persze, itt ott más nevek bukkannak fel, a sortüzeket elrendelő Apró utódjának a tehetséges, buzgó veje hirdette nemrég ugyanazt a cinikus blődséget, amit ötven évvel korábban ugyanők.

 

Közben egy fikarcnyit sem közeledtünk a szabad országokhoz, sőt a közvetlen szomszédok is tehetősebbé, szabadabbá váltak.

 

De mindez többnyire csak engem zavar, az osztályidegent, akit bizony a származása miatt (értelmiségi szülők, forradalom után bebörtönzött rokonság) ért hátrányos megkülönböztetés igen hosszú ideig, miközben ezeket a történeteket már el is feledte az egész ország. Letojva azt is, hogy most már az egész országot hátrányos megkülönböztetés éri.

 

Az előkelő idegen szerepe nem valami vonzó, de rám aggatták. Egy országot kéne „visszatolni Európába” ahhoz, hogy életérzésem változzon, bár szemléletem tán alkatilag is a kívülállóé egy kissé, legalábbis nietzschei értelemben. Tömeg fölötti ember? Csak egy osztályidegen, aki anélkül is fényképez és jegyzetel, hogy bármely eszköz a kezében lenne. Mindent megnéz, aztán továbbáll.

 

Így voltam a BKV-sztrájkkal is. Mint valami panoptikumban, figyeltem a félálomban szájukat mozgató embereket, ahogy csöndesen kérdezgették egymástól, merre kell még öt kilométert gyalogolni, a megállókban némán fagyoskodó, fegyelmezetten tűrő pestiek fekete tömegeit. Rajtam kívül csak keveseket érdekelt, hogy ki rendezte meg ezt a szánalmas parádét, kinek a pozícióját akarták gyengíteni a szocialisták.

 

 

 

Mert hogy annyira volt ez spontán megmozdulás, mint a másik panoptikumi élményem húsz éve, a taxissztrájkkal, a kocsisok parádés vagy parádés kocsisok fura álforradalmával,

 

a jó Ég tudja melyik volt a szánalmasabb,

 

és mi értelme egymást hülyíteni.

 

 

1 komment

Tempefői és az írógép

2010.01.15. 01:35 tempefoi

 

Igencsak megörvendeztette a poétát szívbéli cimborája, Eördöghffy, aki egy írógépet hozott neki ajándékba –mely figyelmesség már csak azért is nemes gesztus vala, mivel hogy ezt a masinát a tizenkilencedik század legelején bizony még nem találták fel.

 

A leleményes Eördöghffy számára ez sem jelentett különösebb akadályt. A kassai vásárban járva beült egy francia vándor-mutatványos szerkezetébe, az időgépbe. Csinált ott, amit csinált, töltött, amennyit töltött, de Tempefőihez igen elégedetten állított be különös zsákmányával. Mikor megtanította a jámbor (és méla) költőt mindarra, amit a zajos masinéria kezeléséhez tudni kell, ajkát az ujjára tette, s titokzatos arccal így szólt:

 

        Úgy vigyázz, hogy ezzel a géppel az emberek szívével is szólni tudsz. Veszélyes tudomány az!

 

A poéta hitte is, nem is csélcsap barátja szavát. Ám az íróalkalmatosságnak nagyon örült. Szállásadója, az ifiúr kegyeiért oly kitartóan, s reménytelenül epedő özvegy Bögyössné – aki nem is sejtette, hogy Karnyónéként holta után is kacagni fogják reménytelen, komikus szerelmét a színházba járók „,a vénasszony szerelmét” – a pokolba kívánta az általa egyébként sem kedvelt Eördöghffyt, a zajos gépet, s egyáltalán, a hasztalan irkafirkálást, mellyel csak rontja az ifiúr a szemeit a rossz mécs mellett. De Tempefőinak csak mondhatta. Írta poémáit, verseit, értekezéseit a lélek halhatatlanságáról, vagy feliratait a városházához, jegyzeteit a pozsonyi országgyűlésről, s a franciaországi dolgokról.

 

 

Ám egyszer egy levelet írt valakihez; olvasójához, ki levélben szólította meg. S alighogy a levelet megírta, a különös masinéria helyben, szinte azonnal kopogni kezdte a választ. Tempefői nemcsak ezen csodálkozott el. Az olvasó, kinek ő lelkiismeretesen válaszolni igyekezett, ám némi berzenkedéssel elutasította, hogy őt tegezve, mintegy pajtásaként, s keresztnevén szólítsa meg, elkeseredett, sértett hangon adott választ soraira.

 

Tempefői érezte, hogy elrontott valamit; próbált immár figyelmesebben, értőbb hangon szólni, ám nem igazán kapott választ. Máskor egy öreg remetéhez írt tréfás üzenetet, s az agg gyorsan, mély rokonszenvvel válaszolt. Mégis, második, harmadik rendhagyó levélváltásuk után az üzenetek sora megszakadt.

 

Volt, aki megfeddte pozsonyi cikkeiért, mondván hogy azok pontatlanok; s már sokadszorra váltottak szót, mikorra rájött, hogy az az embert sült bolond: egyenest a sárga házból írogatja neki üzeneteit. Egy himpellér gyermekét hűtlenül odahagyta; arról nem gondoskodott, atyai kötelességét teljesíteni rest vala; emiatt az oda hagyottak ügyeikben hiányt szenvedtek; s mikor a becstelent előtalálta a birodalom túlfelén, s a különös masinával üzent neki, még az kajabált reá kígyót s békát, perrel fenyegetve azt, ki aljasságára emlékezteti, s az ártatlan védelmére kel.

 

Egy buzgó táblabíra egyenest a bíróság elé citálta, amiért verset írt a százéves, méltóságosan zengő fasorról, melyet egytől egyig kivágnának Enyves-Kezy Tolvaly Tsóró nemes és nagyságos főispán úr hajdúi. Mert hogy köllene nekik a kies mező, hol istállókat és tárló-kocsiszínt építtetnének hasonló becses urak hintajainak. A szépség-flastrom felbuzdulásukon csak az volt, hogy a főispán jó barátait, Doegh-Eveux grófot és Sarpha-Tsary őrgrófot, s más igen tekintélyes barátaikat, kik a színt használták volt vón, . holmi kártyaadósságért, jelentéktelen leányrablásért s a megye egy kevés pénzének gallér mögé tevéséért épp azok a hajdúk lefogták a vármegye parancsolatjára, kikkel a fasor kivágását ők maguk végrehajtatták volna. Még a tömlöcből is rázták az öklüket, fenyegetőztek.

 

S mindez néhány sor miatt.

 

S voltak e válaszok között oly hangok is, melyek lelkének érintésével, elmaradhatatlan csembaló-kíséretként kapcsolódtak éjszakai próbálkozásaiba, miközben újra és újra kereste rejtett hegedű-játékát a makacson zakatoló, fémes kattogású írómasinának.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Phaetón

2009.12.21. 16:15 tempefoi

 

A kút közel volt. Száztizenkét napja indultak el, és már csak egy kicsit kellett menni.

 

Már csak egy kicsit, mondták a gyerekeknek, akiknek néha fel-felcsattanó, türelmetlen kiáltását, a kisebbek pityergését már nem verték vissza a sziklás, terméketlen szirtek, mint a kilátástalan vándorút elején. A fennsík felé tartottak, ahol biztos lesz egy kút, nincs is messze.

 

A vize tiszta lesz, jóízű, s ha más nem, hát megpihenhetnek kissé. Egy darabig ott maradhatnak, s elővehetik cserepeiket, vagy játszhatnak labdajátékot. Phaetón őszülő, már-már fehér fürtjei föl-le röpködtek, ahogy az apa megmutatta ilyenkor gyerekeinek, hogy száll majd a labda. Anyjuk, Themis nimfa is lerakta egy darabig málháit, kicsit mórikált ő is a legkisebbeknek.

 

Eleinte még szamár vonta kordén zötyögtek, bár Phaetón inkább a kordé mellett ballagott. Csöndesen morgott időnként, hogy nem éppen apjának tüzes szekere, de hát mit tegyen. Themis erre soha sem állta, hogy meg ne kérdezze: miért nem kéredzkedik föl akkor ismét apja, Helios szekerére, hátha már elfeledte az Öreg, bökött a kegyetlenül tűző nap felé az asszony, a múltkori, csúfos bukást.

 

A világ úgy tudta, hogy Phaetón, Helios földi emberként nevelkedett fia, miután iszonyú galibát csapott apjától elkért és kormányozhatatlanná vált szekerével, úgy megperzselve a Földet, hogy azóta ott éktelenkedik a Szahara, egy patakba zuhant, életét vesztette, a vízi nimfák el is temették. Pedig Phaetón túlélte a zuhanást, nem veszett az Eridanoszba. A nimfák nem eltemették, mint később a hagyomány tartotta, hanem bűvkörükbe vont, életben tartó, félig víz alatti kasba zárták, míg egyikük, későbbi felesége, szinte újjávarázsolta tagjait, életet lehelt az iszonyú szekérúttól megperzselődött ifjúba.

 

De ez régen volt már, egyikük sem emlékezett tisztán azokra az esztendőkre. El-elvitáztak néha, mennyi ideig keresgélte Phaetón szekere darabjait, s mikor döbbent rá, hogy nincs tovább, a világot perzselő zuhanást követően útját már nem folytathatja. A termékeny nimfa tündökletes gyermekekkel ajándékozta meg párját, aki ott maradt a forrás közelében, a víznél, ami felesége számára az életet jelentette. Most, hogy elindultak, kockáztatva a kudarcot, a véget, a gyilkos vidéken való átkelést, újult erővel kaptak fel a korábbi kisebb-nagyobb ellentétek e két sérülékeny lélekből.

 

Így Phaetón felesége kötődésére válaszolva nem hagyta szó nélkül, hogy tán ha legalább naptól védő kalapját megfoltozná az asszony, akkor tűzhetne nyugodtan, hétágra. És Phaetón még mélyebbre húzta a gyűrött karimát, nem akarta, hogy apja odaföntről felismerje kis csoportjukat. A gyerekek egy darabig figyelték, mit beszélnek, aztán másféle szórakozást kerestek a maguk lakonikus derűjével. Apa, a bukott isten, és anya, aki szeret évődni ezen; anya, a társaitól családja miatt elsodródott, hajdan gondtalan nimfa, aki halandók visszereinek kínzó hálóját vállalta márványsima, szép lábaira, s apa, aki szeret nem gondolni erre; annak sértett fölemlegetése, hogy ki az isteni eredetű – mindez régi nóta volt, nem is nagyon hallgatták.

 

Nem is tudták persze, hogy az édesanyjuk csak úgy vállalkozhat az útra, aminek nekivágtak, hogy bőséges vízhez jut közben. Nemcsak felüdülésre kell nekik az a kút, nem pancsolásra. A gyerekek egyébként sem ismerték híját az éltető forrásoknak. Életük eddigi helyszíne többnyire a patak partja volt, ahol még kiálltak a mohón tapadó hínár szorításából a hajdani szekér szétmálló roncsai.

 

Holnap odaérünk – fordult Themis a sírást végre abbahagyó legkisebbhez. A lábaikban már nem érezték a megtett mérföldek kősúlyát, s a pusztaságban elhullott őzbak, a sívó kövek között merev testtartásban fekvő, felpüffedt, hangyák lepte rágcsálók emlékeztettek arra, hogy más is megpróbált errefele átjutni már, s hogy milyen sikerrel.

 

Teophil, a szamár valahol az út felénél hagyta cserben őket. Phaetón szinte irigyelte, hogy Teophil feladhatja és megnyugvást talál, miközben nagyobbik fiával merő tisztességből némi árokfélét kezdtek ásni a tetemnek, hogy oda becibálják. Bár az állat világtalan szeméből olyan üzenetet olvasott le az elöregedett félisten, ami nem sok bizalommal töltötte el utazásuk kilátásait illetően, mégis szinte izmain érezte a végzetes, mégis megváltó elernyedést.

 

Tűzfogat hajtójához nem méltó a szamárkordé, ugye, Phaetón? A nimfa csak ennyit mondott, aztán családostul folytatták a vándorlást, hátukon cipelve a hűséges teherhordóra aggatott holmit, legalábbis, amit szükségesnek ítéltek belőle. Phaetón nem válaszolt, elunta már a zsörtölődést, Themisét és a sajátját is. Emelgették a lábukat, vonultak, mert ezt kellett tenniük, eljutni a termékeny völgyből a hegyen túlra, a világ azon részébe, ahol nyüzsgő városok várják őket, hallgatag falvak és végtelen szárazföldek.

 

Száztizenkét napja indultak el és a kút már közel volt.

 

Phaetónban kezdett pislákolni a kérdés, mint tűznyelv kunyhócska tetején, melyre idegen harcosok üszköt vetettek, hogy gyermekeik bírják-e, s meddig még, a megpróbáltatást. Ambróziához való titkos virágok és nektáranyagok a pataknál még bőven termettek, de ezt a földi halandók számára tilalmas növényt inkább csak a halandók rendes, napi betevő falatjai mellett, egyfajta csemegeként eddegélték. Még soha nem gondolkozott azon, fiatal korában is csak egyszer tett kísérletet rá, hogy puszta létét is képes-e fedezni ez az eledel. Akkor bizonyíthatta magának, hogy igen, halandóként nevelt ifjú létére ő a napisten fia. Istenek fia s nem is akármelyiké.

 

 

 

 

 

 

Micsoda felismerés volt, a halhatatlanság ígérete.

 

Ígérete, hiszen itt élt egyelőre a földön, s isteni létéről akkor még csak ő szerzett tudomást. A kiválasztottság extázisát gyorsan váltotta föl a kétség. Társai, akik valahogy sejtést szereztek mivoltáról, nem tudták másképp kezelni a lelkükben fellobbant félelmet és irigységet, mint csúfolkodással, Phaetón ugratásával, a vele való csipkelődéssel. Mint később Themis, aki nem hagyta szó nélkül az isteni öntudat esetlen földi vergődését. Hiszen döntse már el, hogy odafönn jár-e, vagy idelenn.

S elgondolkodott most is, végignézve nehéz málhákkal küszködő családján, hogy társainak szájtáti pillantása, amint elhúzott fejük fölött a Nap szekerével, megérte-e ezt a hosszú vándorlást.

Csak húzták maguk után lábnyomaik végtelen sorát, s az egyre emelkedő talajon meg-megálltak pihenni kissé. Mikor újra nekilendültek, egyértelművé vált, hogy a keskenyedő szorosban, a makacsul egyre magasodó sziklák között az út rövidesen valami emberi alkotáshoz vezet, hiszen lépcsőt találtak, s faragott kapaszkodót.

 

Phaetón tudta, hogy már ő is, a gyermekek is ájultan buktak volna a sziklák közé a hőségtől, ha nem lüktetne valamennyiükben Helios vére. Fölnézett, egyenesen a napba – ez a képessége megmaradt, minden károsodás nélkül, s bármennyi ideig bámulhatta apja fogatát. Kiértek az utolsó sziklafalak mögül, a fennsíkig már csak néhány lépcsőfok vezetett, Felesége ezüstlábú Thetisként, súlytalanul futni kezdett, alig érte a földet. A lépcső tetejéről nevetve visszafordult.

 

Ruhátlanul, szabadon, a napon. Nem érdekelte Helios csodálkozó tekintete, sem a kút melletti tavacska szélén, a parton a hívogató árnyék a vízbe hajló fák ágai alatt. Phaetón eltelt a hideg, józan vízzel, Gaia makacs ölelésével, ahogy súlyának megfelelő erővel húzza őt a sziklához, amin pőrén fekszik a család, akikre még iszonyatos vándorlás vár.

 

1 komment