HTML

osztályidegen

„Folyékony nap vagyok, s már nemsokára nem lesz bennem árnyék. De nekem is megvannak a szakadékaim, és nekem is vannak éjszakáim, mint a szőlőszemnek, amely a tőkén nevet –, s e tündöklő aranynapokban, itt, ezen az édes, érett, langyos őszön ragyog az éjszínű fekete drágakő, magányom sötéten tündöklő haláltisztasága.” (Hamvas: Magyar Hüperion)

Friss topikok

Linkblog

A vasálarcos

2009.12.09. 19:53 tempefoi

 

 

 

Vörösen izzott, a vízbe mártástól hatalmas gőzfelhőt pöfékelt a vas, amikor az arcára húzták. A kín, amit kiállt, eltörpült a vágy mögött, hogy végre elrejtse az arcát.

 

A lehűlt fém mégis, csikorogva bár, de megrándult, az elmetszett hangszálak megrezdültek.

 

És így is előtört belőle a hang, ami darabokra törte körülötte a kristály poharakat, fekete festékkel loccsintotta össze az ablak keretét, elhervasztotta a kertben a virágokat.

 

 

A levelek, amiket szeretteinek küldött, galád csúfságokkal lettek teli, a szavak, amiket kiejtett a szájából, mérgezett nyílhegyként süvítettek elő.

 

S az arc, az átkozott álarc is elővette azt a gúnyos ajakbiggyesztést, amitől sírva fakadtak a szökőkutatak, és méreggel telt meg a virágok kelyhe.

 

Ó hogy súgja a kedvese fülébe vasálarcban, sziszegő, mérgezett nyilakat köpködve, hogy ő még ő, és minden a régi.

 

Szólj hozzá!

Nem Ulickaja….

2009.12.05. 19:41 tempefoi


 

Hát, akkor nézzük magyar íróikat. Nem írnám le, hogy íróinkat, legalábbis nem szívesen.

 

Miért?

 

Vegyük például Nádas Pétert.

 

Íme atz árokásó c. blogról néhány sor: : … Nádas Péter is szabadon bánik a valósággal. Például így lesz apjából elhárító tiszt, amikor a valóság az, hogy kommunista szüleiből a Rákosi-rendszerben állami tisztségviselő lett, de nem az állambiztonság munkatársa,

 

 

vagy így kapunk egy képet Leni Riefenstahlról, amint éppen közeli tarkólövés után agyvelő kifröccsenését kénytelen végignézni.

 

Igen, nem is tudna más nekem hitelesen beszélni a kamaszkoromról, amikor értelmiségi szüleim miatt hátrányos volt a származásom a munkásszülők gyermekeihez képest, s újabb gondokat jelentett, hogy nem léptem be a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, amelynek így a nevét annyira utálták kimondani a kiszesek. A megélt faji megkülönböztetéstől lényegében egyáltalán semmiben el nem térő élményt ki más is tudná nekem élethűbben megjeleníteni, mint egy olyan úriember, akinek véletlenül kommunista tisztségviselők voltak a szülei.

 


Istenem, akkor inkább Ulickaja. Aki azonosulni tud a kommunista diktatúra gyötrelmeivel, aki megírja, megjeleníti a bolsevikok vad terrorjának iszonyát is; de meg tud szólalni az emberiesség nyugodt, csöndes szavaival, s rálát az utca embere sokszor oly érdekes, hétköznapinak tűnő és mégis regénybe illő életére is.

 

 

Aztán itt van Vámos, a kétségtelenül tehetséges lektűr-író. Aki kedélyesen elcseveg azonnal és jó minőségben, tonnaszámra kiadott könyveinek egyik-másik lapján arról, hogy az ötvenes évek elején milyen volt nyaralni a Belügyminisztérium üdülőjében. Tényleg, milyen volt?

 

Mással nem is tudnék jobban együtt érezni, más nem is látja magyarabb szemmel a világot, mint ezek az urak, nekem, magyar embernek élmény őket olvasni.

 

Konrád…

 

„Apja jómódú zsidó vaskereskedő, a család Berettyóújfalun élt. Az 1944-es üldözések idején Konrád pesti rokonokhoz menekült. 1946-ban a debreceni református kollégium, 1947–1951-ben a budapesti Madách-gimnázium tanulója volt. Polgári származása miatt nem jelentkezhetett egyetemre, de fölvették az Orosz (később: Lenin) Intézetbe, innen iratkozott át 1953-ban az ELTE magyar szakára” – meséli a Petőfi Irodalmi Múzeum weblapja.

 

No, ő aztán az én emberem. Gyuri bácsi, milyen volt a Lenin intézetben, amikor Budapesten az ükapa óta birtokolt, elegáns villából kialkolbólítva, bútoraiktól is megfosztva édesapámék földre dobott kabátokon aludtak kisgyermekként, katonatiszt nagypapám pedig örült, hogy családja puszta léte nincs veszélyben s ő segédmunkás lehetett?

 

Tessék már elmesélni…

 

Ulickaja érdekes módon meglátja a kommunista diktatúra iszonyatos nyomorát, segít átélni az elszegényedő középosztály mindennapjait. Ő miért tudja ezt megtenni, kérem szépen?

 

Őnála miért bukkan fel a rendből az utcára tett apáca, s én magyar írótól miért nem olvashatok egy sort a Pesten egy időben százszámra utcára üldözött lányokról, asszonyokról? Kik közül egyet a nyomor ellenére felmenőim is befogadtak?

 

S kiket Fekete István tucatjával telepített saját lakásába, kockáztatva hogy elviszik a pribékek?

 

 

 

 

És, bár Ulickaja a lélek minden poklát megjárja, neki miért nem jut eszébe hogy trágár szavakat makogjon félhülyén? Mint orosz író? Véletlen-e, hogy az ávósok voltak „író”-ink e furcsán sikeres csoportja mellett híresek a trágyaszájúságról?

 

Miért van az, tessék mondani, hogy Szabó Dezső sziporkázó regénye, az Életeim… úgy fest le háborút és boldogabb korokat, szenvedést és reménykedést, hogy egyetlen csúf szót nem ejt?

 

Azért fel-felcsillan a remény. Itt van például Pálfi Norbert kitűnő könyve, a Noé és bandája. Szédületes humorral, könnyed eleganciával megírt, jól szerkesztett kötet.

 

Legközelebb talán innen kéne folytatni. Ha mélybe indulunk, esetleg vissza sem térünk onnan; itt az ideje, felfelé!

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Ulickaja

2009.11.28. 18:01 tempefoi

 



A nők bolondja, Surik, aki felszínes kapcsolatok, hő szerelmek, titkos és néha előle is eltitkolt vonzalmak között éli le életét. Életszagú, erős regény, az ember sajnálja, hogy véget ér, szívesen hallgatná ezt a mesélő hangot tovább. Mint Balázs Attila a Cuniculusban: „Úgy gondolom, mesélő szikla vagyok.” Ez lenne az író, ugyebár.

 

Kukockij esetei: az önéletrajzi ihletésű regény, a genetika üldözött tudományának eretnek boszorkánymesterei a kommunista diktatúra mélyén, a Szovjetunió (1917 óta tömeggyilkosságokkal, értelmiségiek és tudósok lemészárlásával is tarkított) 50-es éveiben. A világtörténelem legaljasabb diktatúrája – mely mind országunk történelmét, mind életünket meghatározza mind a mai napig – primitív áltudományait (mint a diszciplínák köréből a megszállás véget értével hazánkban azonnal száműzött dialektikus materializmus) preferálta. A tudomány számos válfaját, így a genetikai kutatásokat, a pszichológiát, a szociológiát vagy üldözte, vagy ezeknek csak sajátos, eltorzított és kilúgozott változatait tűrte meg, alaposan kiszűrve például az öt pszichológiai iskola közül négyet, a szociológia területéről pedig szinte minden, a nyugati szellemi áramlatokhoz tartozó szerzőt.

 


Ulickaja jó író, érthetetlen, hogy miért nem folytatható a mondat így: mint nálunk X vagy Y. Az ember egyszerűen nem érti, hogy hazánkban „miért beteg a magyar irodalom”, mi lehet az oka annak, hogy vagy egyáltalán nem, vagy alig bukkannak elő olyan regények, melyek ne egy szűk, botcsinálta elit középszerű, unalmas szellemi önkielégítésének szánalmas termékei lennének. Érhetetlen, miért nem ír a magát írónak nevező több ezres sleppből csak egyvalaki egy olyan regényt, aminek van cselekménye? Nem beszélve arról, hogy magyar regény előírásszerűen nem játszódhat vidéken, nem folyhat a határon túl, az Oldás és kötés című film talán az utolsó kiemelkedőbb magyar alkotás, amelynek egyik szereplője erdélyi.

 

Az orosz(országi) írónő figurái viszont életszagúak, hús-vér emberek, a cselekmény nem korlátozódik Moszkvára, nem beszélve arról, hogy mer az írónő nem kommunista és nem liberális szemléletű lenni.

 

Más kérdés, hogy Ulickaja történeteiben diszkréten, de kivehetően felbukkan a zsidó származás kérdésköre, regényalakjainak jelentős része e népcsoporthoz tartozik. A szerző minden munkája kitűnő minőségben és szinte azonnal megjelenik magyarul is. Kíváncsian kutatom egy ideje más, kortárs orosz szerzők munkáit magyarul, mondhatni jóval kevesebb sikerrel. Gereben Ágnes fordításában hozzáférhető egyébként a Szabó Ervin marxista mozgalmárról és korifeiusról szégyellnivalóan máig elnevezett Fővárosi Könyvtárban egy ütős novelláskötet, a kommunisták által emigrációba kényszerített orosz szerzők munkái. Nos, sem az ő önálló köteteiket, sem más, ma élő orosz szerző munkáit nem kíséri hazánkban ekkora könyvsiker, mint Ulickajáét.

 

Honi íróinknak egyébiránt nemcsak a térbeli, de az időbeli lehetőségek is kiterjedtebbek lehetnének. Itt a magyar történelem. Talán tipikusnak tekinthető, mi születik abból, ha végre valaki a témához nyúl (olyan előzmények után, mint Móricz Erdély-trilógiája) A könnymutatványosok legendája című regény Darvasi Lászlótól.

 

Íme, néhány részlet a regényből (az évszámok a muszlim időszámítást tükrözik):

 

„…elfoglalja a budai várat, egyetlen kardcsapás, egyetlen kiontott vércsepp nélkül.

Látják őket Budának az 1005. évben történt ostromakor is, amikor egy zsidó

asszony menti a már-már elvesző várat, mert a Bécsi-kapun át beözönlő keresztény

zsoldosok közé lő egy hatalmas ágyúval, melyet pedig kezelni sem előtte,

sem utána nem tud.”

 

„A következő alak egy

alacsony zsidó férfiú, a neve Jonathan Mamas. Boldog és kiegyensúlyozott

élete volt, tehát csakis szörnyű módon végezhette. Német zsoldosok ölik meg

Budának az 1005. esztendőben történő ostroma után. Halála mégis csak szép.

A Duna partján nyársalják föl, napokig szenved, mígnem rájön, hogy a legnagyobb

szenvedés mélyén mindig a magány tobzódik. A harmadik mutatványos

egy török fiú, neve Juszuf. Névtelen erdélyi nagyúr ejti fogságba még

csecsemőként.”

 

 

„…túl van már a fiú az ártatlanság korán, elhagyta a Bár micvát. Átlagos termetű,

nyílt tekintetű ifjú. Amíg az apját láthatóan gondok és aggodalmak gyötrik,

addig a fiú nyíltan és egyszerűen néz bele Jozef Bezdán késeket, álmokat és hazugságokat

áruló tekintetébe

– Azt kérdezed, mi a nevünk? – kérdezi a zsidó.

– Jichak ben Juda vagyok, ő pedig a fiam, Ábrahám. Mit akarsz tőlünk? –

kérdi újra Jichak ben Juda, s félelem nélkül lép közelebb. Egészen közel hajol.

– Látom, uram, te is a nyughatatlanok közé tartozol. Azt kérdezed, mióta

ismerem őket?

A zsidó férfi keserűen elmosolyodik”

 

 

Mi is.

 

Szólj hozzá!

Fehér, lovas szobor

2009.11.25. 00:16 tempefoi

 



 

Ha ott állna végre a lovas szobra.

 

Fehér márványból akár, mint a klasszikus korok, a nagy korok hőseié.

 

Valahogy olyan méltánytalan az egész. A város, amit ismét vörös rongyokba öltöztettek, és képtelen kigyógyulni a vérrel-vassal rákényszerített szerepből, melybe belegörcsölt a több mint fél évszázados, éjjel-nappal tartó hazudozás idején, ez a város nem emlékszik arra a mocsokra és iszonyatra, melynek véget vetett, hogy végre felszabadították. Hogy csöndben, különösebb felhajtás nélkül, de megjöttek a magyarok.

 

 

Élükön az utolsó hős, aki fehér lovon érkezett, az utolsó, aki húsz évig tudott várni, hogy folytassa útját, az elbitorolt hon felé. Aki bátran nézhet a történelem sunyi szemébe. Aki másfélszer nagyobb országot hagyott hátra, gazdag és erős hont, amikor távozni kényszerítették „sírjukban is megátkozott gazok”, mint amekkorát átvett. Ki csinálta ezt utána? Egy legyőzött, kivérzett, lezüllött, anarchiába fúlt, terrorlegények dúlta országból másfélszer akkora, ütőképes, az európai mércét megütő életszínvonalat biztosító, figyelemre méltó gazdasággal rendelkező államot ki tudott eddig varázsolni? A Horvátországot és Szlavóniát hazánkhoz csatoló Szent Lászó és Könyves Kálmán egy erős, hitében szilárd, európai rangot kiharcolt, ütőképes hadsereggel rendelkező államot gyarapítottak jelentős területtel. Ő azt a megcsonkított cafatot vehette át, melynek határai láttán ma is szégyenpír égeti az arcunkat. Az utolsó fő országunk élén, aki egyenes derékkal tudott végiglovagolni Kassa, Kolozsvár utcáin. Amit lehetett, megtette: visszatértünk. Hogy a világ mindeközben mit tett, nem a mi dolgunk. A világtörténelem ütközetei talán mégsem rajta múlottak.

 

Az általa fémjelezett korszakban ötezer iskolát nyitottak meg; rángógörcsös, eszelős csődgondnokok, sunyi tekintetű libatolvajok fémjelezte korunkban százával zárnak be ugyanezek, meg a jóval régebben épített tanodák.

 

 

Gyönyörű szállók, füstölögve száguldó, új tervezésű mozdonyok, több ezres, gyarapodó falvak, jól megfizetett, stabil életpályával bíró értelmiség. Ne feledjük: egy Ausztriánál magasabb életszínvonal. Katonatisztnek lenni dicsőség, honvédainkra, akiket gyakran látni, álmodozva néznek a lányok, az ezeréves egyház iskolák és szociális hálózatok sokaságát működteti. A hit erős, a nemzet arra vár, hogy ha a sors jobbra fordul, visszatérnek az elrabolt, országunknál nagyobb országrészek.

 

 

Ürességtől kongó, simlis csalók által szakmányban felhúzott irodaházak, elherdált nemzeti vasúttársaság, lángvágóval szétforgácsolt vasúti kocsik, rabló hordák által felprédált sínek, hatodrangú társaságok által összegányolt vagy máshol leselejtezett közlekedési eszközök, nélkülöző, vagy az országból pánikszerűen távozó értelmiség.  Katonát soha, sehol nem látni, katonatisztnek állni a huszonhatodrangú, iszonyatosan alulfizetett pályák egyike, a tiszti főiskola barbár módon, háborús csapást megszégyenítően szétrombolt épületeinek romjai lassan egy éve állnak, a szörnyű téglakupacokat senki nem hordta el. Sunyi hatalmi játék alázza még kolduszegényebbé a néhány meglevő egyházi iskolát, a társadalmat behálózó, hatékony szociális tevékenységéből annak idején géppisztollyal kizavart egyház nem sokat tehet a nincstelenekért.

 

 

Ráadásul a fővárosi elmeotthont, az ország egyik legnagyobb és legpatinásabb épületét is bezárták, az ország szívének lakosaira  szabadítva újabb szerencsétlenek tömegeit, s jövőre a törvény szerint a zárt osztályos dühöngőket ráküldve a néhány, itt-ott szétszórt,  maradék ápoltra. A hit épp hogy csak pislákol. Fél évszázadon át minden anyanyelvünkön írt vagy arra lefordított mű szereplője sietett megjegyezni, hogy nem hisz Istenben, akinek nevét állítólagos újabb felszabadulásunk után két évtizeddel is mindenütt, tüntetően kis i-vel írják. A hólyagok, azt hiszik talán, hogy így majd jól kiszúrnak a Teremtővel. Elképesztő bárgyúság.

 

Később, miközben lángokban állt Európa, egy sziget, mely a háború utolsó nyarán még érintetlenül állt, filmek tucatjait forgatták benne, a városokban álmosan gördültek tova a villamosok, s egy térképről újra leradírozott ország elitjének jelentős része bizony csak itt lelt menedéket, folytathatta még tanulmányait is. És csendőrök, bizony, a csendőrök vették körül a várost, megfélemlítve a megszállókat, amikor azok már nyáron hozzá akartak kezdeni gyalázatos tervükhöz, megalázott honfitársaink elhurcolásához. A másik szobrot a kárvallottak bizony ezeknek a csendőröknek kéne hogy emeljék, Ha volna még olyan ezen a világon, hogy hála.

 

 

Ha leszámítjuk azt, hogy némi játszmázásba bele kellett mennünk, nem akarván az így is halálos, egyéves pusztítás helyett hat évet szabadítani sajátmagunkra -- ha ezt leszámítjuk, ismerve, hogy nem egy idegen bolygón lakunk --  az utolsó pillanatig nyílt arccal és egyenes derékkal nézhettünk szembe a történelemmel. 

 

 

Erre károgja a tudatlan ember, hogy…

 


Nem, a szellem napvilágán ezek a szavak, amiket összehordanak róla; s mirólunk, akik tervbe vettük, és azóta sem adjuk fel a minőség forradalmát, nos a sok buta kárálás, a megbélyegző rikoltások értelmetlenné válnak. Le sem írjuk őket.

 

De egyszer, egyszer majd megérkezhetne ismét. Erőt adna ott a Duna partján, ahol felszabadító seregei élén megérkezett, micsoda erőt adna egy szép lovas szobor.

 

Szólj hozzá!

A vigyorgó

2009.11.22. 02:20 tempefoi


 

 

Hülye vigyorral az arcán áll a bíróság előtt. Amanda Knox csak játszani akart egy kicsit, Sőt ott sem volt, a barátjával töltötte az estét.

 

Ezért aztán vigyorog. Két éve teszi ezt, az olasz ügyész életfogytot kért rá, és ő vigyorog.

 

Minden jel szerint ő, a 22 esztendős amerikai lány vágta el Meredith Kercher brit diáklány torkát 2007. november 1-jén, stílszerűen halottak napján. Egy négerrel és egy olasszal, két férfival erőszakolták meg a brit lányt, akivel együtt bérelt lakást Perugiában. A lány nemzetközi diákcsereprogramon vett részt. Kifogásolta, hogy Knox piszkos és szóvá tette kicsapongásait. Nos, ezért kellett meghalnia.

 

Az amerikai nő tagad és vigyorog. Ezt teszi két éve.

 

Namármost. Tegyük fel, ártatlan. Vagy legalábbis ügye rossz kezekbe került, az ügyész munkája ellen kifogás merült fel korábban. A manipuláció minden eszközével ezt igyekszik elhitetni az amerikai sajtó, sőt brit lapok is, hogy a vigyorgó gyilkos nem számíthat méltó tárgyalásra. Tegyük hozzá: először beismerte, hogy ő volt.

 

Szóval tegyük fel, hogy ártatlan. Normális viselkedés, hogy egy ilyen helyzetben vigyorog, mint a bolondgomba? Leonardo Mona Lisája is egy drogos parti rejtelmein mereng? A titokzatos női mosoly afölötti töprengést takar, hogy élesebb kést kellett volna használni?

 

Az embernek helyette szakad be a pofája. S vele együtt illúziói is egy állati sorból kiemelkedett, tollatlan, kétlábú lény esélyei iránt.

Szólj hozzá!

Ismeri valaki?

2009.11.21. 00:43 tempefoi

Az egyikük hatalmas taglejtésekkel csoszog, valami lehetetlen kiadványt lobogtatva, újságot vagy mifenét, mindig annál a lámpánál. Fiatal lány, hosszú haját elszántan lobogtatja a szél, bonka járása ügyes szökkenések sorává válik a mord kamionok húsörlő tonnahegyei között. Feltartja a színes szennylapot, és az kiáltvánnyá tisztul a kezében.

 

Köpcös vasutas a másik. Hajnali három és négy között, hazafelé tartva az utcákon, mindig szembejön. Dolgozni indul, s közben az eget kémleli, vagy csak ballag az újabb műszakba, derűs arccal. Ő hozza meg a reggelt, azután kezd virradni, hogy már elhagyta a legutolső nyárfát a fasorban.

Idősebb asszony; felnyög, ha meglátja, hogy kutyával vagy, kiabálni is kezd, Úristen! Kutyája, ha eddig semmit nem is vett észre, morogva kapkodja a fejét, próbál rájönni, hogy voltaképpen mi is történt. Térképpel a kezében száll fel egy buszra és mindenképpen meg akarja tudni, hogy hol van az az utca, melyhez már rég le kellett volna szállnia. Lihegve üldözi a szalagot a bevásárlóközpontban, pedig az mozog, előrevinné az összevásárolt holmit.

Aztán ott van a harminc éve huszonöt éves Quasimodo. Régebben színházi prospektusokat próbált az emberekre rásózni, aztán agresszívan kéregetett. Egy ideig alkoholista volt, s a város legkülönfélébb pontjain mászott elő téglakupacból, falrepedésből, elhagyott kertből. Most ismét fiatalodik, a kannás borokat már nem lóbálja a kezében. Alig várom, mikor kínál nekem egy garantáltan jó minőségű láncfűrészt, ami akciós.

De ne szakítsuk meg a sort, ő egy újabb szereplő, aki öt éve próbálja eladni ugyanazt a láncfűrészt. Több alakban, számos példányban létezik, de a rutinosokat nem téveszti meg. Vajon ki szabadította a városra ezeket a droidokat hónuk alatt a szörnyű szerszámmal?

Aztán a Púparcú, aki az iszonyatos leffentyűjével próbál meg zavart és szánalmat kelteni. Rendkívül agresszívan koldul, ha megszólják, támadékonnyá válik.

S az egykori Városlakó. Most kutya képében áll a rács mögött, így kell leélnie új életét. Keresi a szeretet lobbanását a szemedben, s ha megtalálja, közelebb jön. Nem tudhatod meg a sorsát, csak a tükröt látod, s benne a szomorúság galaktikus mélységét.

Szólj hozzá!

Félcédula

2009.11.20. 23:14 tempefoi

 



„Ó, aki meghal, föld alá viszi az arcom.”

 

Nemrég temették; lámpás fő volt ebben a minket körülvevő homályban. Épp rendet csináltam a munkahelyi asztalomon, amikor kezembe került egy cédulácska. A névjegye. Rajta kézírással a telefonszám, még ő jegyezte föl nekem egy újabb elérhetőségét. Nézd, ez ő, mutatom a velem szemben ülő kollégának.

 

No, ezt a névjegyet már nyugodtan kidobhatod, feleli.

 

Dehogy dobom ki, inkább elrakom, így én.

 

S egy pillanatra mellbe üt a két, egymással összeegyeztethetetlen világ találkozása. Mert vagy kihajítom az emléket, a legtermészetesebb mozdulattal, hiszen viselőjük elmúlt, nincs többé, vagy hűségesen megőrzöm, meghosszabbítva földi létét egykori tulajdonosaiknak.

 

Az alkotása persze fönnmarad, beszélünk majd arról, amit létrehozott. Az a típus volt, mint Hamvas Vidalja, aki a Karnevál végén leveszi a szereplőkről az álarcokat.

 

 

Maga mondta, hogy megnyitott nem rég egy ajtót munkája közben, s a látottak miatt inkább örökre becsukta. Olyasmiket tudott volna meg környezetéről, ami elborzasztotta őt.

 

Az idő előrehaladtával életem egyre több ilyen mozaikdarabja kerül ki e földi világból. Szaporodnak az eltávozottak, s lehet, egy napon többen lesznek már a túloldalon. Az ember belekapaszkodik az ilyen cetlikbe, egy fél cédulába is, mint egy félcédulás, nem hagyja lehullani a még kézben tarthatót.

 

Miféle képpel várnak majd a régi ismerősök? Megőriznek-e valamit abból, ami itt van? Összerakhatjuk-e majd újra ezt a fenti világot?

Szólj hozzá!

A nagy októberi mobiltelefon

2009.11.19. 01:53 tempefoi

 

Néha elgondolkodom, milyen mobiltelefonokat használnánk, ha nem rothadt volna meg (az azóta is vígan „rothadó” kapitalizmus helyett) szocializmus. Tehát ha még mindig ugyanabban a kommunista diktatúrában élnénk, mint amiben éltünk 1989. október 23-ig, amikor, amióta meg elfelejtettünk véget vetni mindannak, ami…

 

Szóval, ha formailag is megmaradt volna kommunizmus.

 

És egy kommunista ország lennénk, ahol egy csomó ember továbbra is abban a kollektív elmebajban szenved, hogy azt hiszik, jól élnek és szabadok, miközben egy kommunista állam közepén még azt a kifejezést sem szabad használni, hogy kommunista állam.

 

Na és ebben a kommunista országban, ahol minden maradt volna a régiben, lehetne igényelni mobiltelefont.

 

 

 

Kapni nem lehetne persze, nem vagyunk a kapitalizmusban, legyintene az élelmesebbje, de sebaj, nézd csak, most vettem az Ecserin, SIM-kártyát meg egy üveg konyakért tuti biztos ad a haver a Tanácsban.

 

Aztaaaa, ámulnánk el, mutasd! És áhítattal fognánk a kezünkbe, igazi Motorolla? Levehető fedelű, bólógatna a haver.

 

Erre viszont elkezdené a Vörös Csepel dallamát játszani a saját készülékünk a zsebünkben. Rutinos mozdulattal kapnánk elő, hogy nehogy megrázzon; a szocialista mobil ugyanis rázna; de csak az antennája, és csak a szovjet meg a csehszlovák gyártmányúnak (a német hiánycikk lenne, a hazait meg akkor kezdenék gyártani, de mindig leesne róla a plexiüveg képernyő ). Várjál, Ibike az, mondanánk a havernak, aztán lehalkítanánk a hangunkat, mert az Ibike arról beszél, hogy olcsón vett dollárt egy arabtól a Váci utcában, és az ilyesmit jobb, ha nem hallják egy kávézóban, bárkiről kiderülhet hogy spicli, és följelent. Nem beszélve arról, hogy a kizárólag 06-45-tel kezdődő számokat, a Diadal GSM hálózatának beszélgetéseit egytől egyre lehallgatják.

 

Több dallamot is tud, dicsekednénk el mi is a havernak, van rajta szovjet himnusz, internacionálé is, sőt egy ismerősöm, tennénk hozzá előkelően, meg tudja buherálni, és akkor egy Szécsi Pál.-számot játszik.

 

A szoci mobil persze ormótlan lenne, nehéz, állandóan elmenne a térereje. Kizárólag előfizetéses szolgáltatás létezne, és csak az férhetne hozzá, aki megigényli és állam bácsi jóindulatát élvezve meg is kapja, mint a kommunista korszakban a vezetékes telefon-előfizetést. Mindezt az emberek természetesnek találnák, s ha valaki morogna a mostoha kommunikációs lehetőségek miatt, azt tanácsolnák neki, hogy próbáljon meg Nyugatra költözni valahogy. Őket meg hagyja békén.

 

 

Szólj hozzá!

Solidarność

2009.11.17. 23:50 tempefoi

 
Tempefőinél maradva, az is bolond, aki ember próbál lenni ma, Magyarországon.    (Tudjátok-e,
hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő
hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie!, Szilágyi Domokos.) Lépegetek ki a minap a metró szigorúan ellenőrzött katakombájának kijárata felé az Árpád hídnál, amikor valami nagyon fehéret látok. Egy asszony arca az; idősödő nő, aki mindjárt elájul. Az emberek kötelességtudóan kikerülik, a tőle karnyújtásnyira álló BKV-ellenőrök érdekes mintázatot találtak az állomás homlokzatán, azt bámulják; a szerencsétlen már a falat támasztja.

 

Odaugrom, karomat a karja alá tartva fölteszem a szokásos nagyon hülye kérdést, hogy rosszul van-e. Jaj, nyögi, bizony nincs ám jól, nagyon kéne egy pohár víz. Különös balett-táncba kezdek, fél kézzel a hölgyet tartva, fél lábbal a legközelebbi, ruházata alapján egy biztonsági őr, egy BKV-s és egy kidobóember keverékét megtestesítő ifjúhoz próbálok lépkedni, lehetőleg nem vonszolva partneremet, egyensúlyozva elmaradhatatlan, súlyos válltáskámat, szabad kezemmel integetve az ontológiai problémákon merengő fi képe előtt, hátha észrevesz. Na most gondoljanak bele, a közelmúltban lebénult az arcom, Bell-féle bénulás, hülyén beszélek egy kicsit, a szemem meg, az egyik, tágra volt még meredve. Fegyencszívecs, legyenh/-fíves. Pöszítem.

 

Nem reagál, ezért a közelben álló jegyellenőrök közül egy kifejezéstelen arcú, hallótávolságon belül elhelyezkedő hölggyel próbálok megismerkedni. Iszonyú kelletlenül jön oda, megszámolom, három lépést is meg kell tennie, komoly teljesítmény. Pedig, ha nem lépek közbe, már éppen elnézte volna, ahogy az asszony (frissen infantilizált nyelvünkben a néni szó is kijár e nálam alig egy tízessel idősebb korosztály női képviselőinek) összeesik.

 


Elnézést, lépjen már ide a hölgy mellé, látja, rosszul van, addig elmennék egy pohár vízért, magyarázom. Arcán rögtön megvillan a düh és értetlenség ismerős, bármely civilizált kapcsolatfelvételi kísérlet esetén jelentkező, ilyen koncentráltságban tán csak országunkra jellemző gyúanyaga. Szó szerint hátramenetben sorol vissza a csatárláncba, és odaveti:

 

– Én innen el nem mozdulok, nekem itt kell állnom.

 

És igaza van: mi sem fontosabb, mint az Árpád hídi metró ki-és bejáratát ellenőrző, gondolom az 5/A ponton elhelyezkedő kollektívájának feladata. Emberek és kormányok bukhatnak orra, az 5/A brigád a helyén marad. (Mit is ír Konrad Lorenz ember voltunk hanyatlásáról?)

 

A hölgy egy pohár vizet kér, mentegetőzöm, mikor a Kant-féle parabola nagy ívéből a földre rántott kopaszerős észrevesz és duettünkhöz lép, egészen közelről vizsgálgatva az arcomat. Szótlanul elsiet, majd az ikertestvére visszatér a bázisról egy műanyag pohár vízzel. Rájövök, hogy nem ikrek, hanem egy másik ilyen szekuritis kopasz. Közben a korábbi megnyom valami szerkezetet a falon, és valami ügyeletfélével közli, hogy valaki rosszul van. Önre bízhatom a hölgyet?, kérdezem az ikertől, kicsit bizonytalanul.

 

…Éjszaka visszamegyek, biz’Isten. Festékszóró is lesz nálam.

 

Egyetlen szót fogok felírni oda, egyetlen nyomorult szót. Egy szót, ami miatt egyszer régente bevittek a rendőrök, s ami az orrunk előtt döntötte össze a csököttség kőfalait régi, jó testvéreinknél.

 

Ezt:

 

 

2 komment

A három Tempefői

2009.11.17. 01:19 tempefoi



Hármuk közül az egyiket biztos ismerik: Csokonai Vitéz Mihály írta őt, és időnként előbukkan a vásári komédiásként fülsüketítően hisztériázó, harsogó, az egykori szovjet kisember vélt igényei szerint ötven évvel ezelőtt kialakított ízlésterrort tükröző, változó színvonalú produkcióhalmazban, ami a jelenlegi magyar színjátszás. Ő a (Méla) Tempefői, avagy a szerencsétlen poéta.

 

 

 

Ha a magyar film a színjátszáshoz hasonló mélyrepülésben nem leledzene (nem fél évszázada, de évtizedek óta), meglátnák Csokonai művének időszerűségét, a töredékben maradt műben ma is felszikrázó feszültségeket, nota bene a mű aktualitását, melyből bomba filmet lehetne csinálni. Adott a Szerző, akinek művét kinyomtatták, csak éppen a nyomdaköltséget kiegyenlíteni nem tudja. Egy órája van, hogy előkerítse a harminc aranyat. Ha nem, mehet a börtönbe. A nyomdász, "a német" és a szerző között érdekes párbeszéd zajlik arról, hogy afféle gagyi divatkiadványok persze tömkelegével fogynak, csak a szépirodalom nem megy. Ettől még a nyomdász szívbaj nélkül lecsukatja az ifjat, ha nem lesz meg a pénz.

 

Hasonló a cselekménye A dolgok állása című Wenders-filmnek is; a filmbeli film forgatásán elfogy celluloid, kevés a pénz a folytatáshoz.

 

A második, csak kis m-mel méla Tempefői magam lennék, ki ha nem is poézise, de írásai révén tartja el családját.

 

S aztán a harmadik; róla kevesebbet tudunk. Ő a történet rejtett hőse, a bejegyzések mögött bujkáló szegénylegény. Mandátuma szerint neki is meg kéne szereznie a harminc aranyat. Reményveszetten rója az utcákat, s közben egyre fogy az idő. Próbálja rögzíteni mindeközben, ami történik vele, krónikásaként és előretolt felderítőként.

 

 

 

 

1 komment

Sajóbábony

2009.11.16. 02:44 tempefoi

 

Ugye, nem akarod elmondani? Ezzel szakította félbe rögtönzött úti beszámolómat az első magyar, amikor a helyszínről visszatértem. Nem, a nemzeti mivoltát megtagadó, nemzet helyett jobbára magyarságából kivetkezett, létét az ezeréves nemzet büszke és felelős tudata helyett holmi háromnapos emlékezettel tengető, konzumidióta rényként vegzáló hazai „lakosság” számára valóban nincs mondanivalóm. De amit láttam, örökké bennem él.

Először is a halálfélelem. Ahogy döngették a nagykaput, a kezükben kapával, ásóval.


Aztán annak a megélése, hogy azért, mert magyar vagy, ma este elpusztíthatanak. Az utolsó este a helyi magyarokkal, a magyar tüntetők által megszállt Megyeháza előtt

A többi városban élő magyarok, akik fontolgatják, hogy autóba üljenek, elinduljanak-e. A rendőrségi gyűrű a város körül, a lezárt közlekedés.

A busz, ami a küzdelem egy pillanatában menekvést kínál. Egy-két gyermek és asszony száll föl rá mindössze.

A düh, hogy a történtekről a média túlnyomó többsége meg sem próbál érdemben beszámolni; a lakossággá züllött konzumidiótákat talán nem is érdekelné.

Aztán a magyar testvérek sorsa felett érzett aggodalom, s a keserűség; a lelkifurdalással vegyes megkönnyebbülés, amikor hazaérek egy országba, ahol mindez velem, magyar emberrel nem fordulhat elő. De velük, magyar emberekkel, az ő hazájukban, a nemzet általuk lakott szálláshelyén bizony megtörténhet.

Marosvásárhely, 1990 márciusa.


S a nap, amikor arra ébredek: nincs többé ország, ahol mindez velem, magyar emberrel nem fordulhat elő.

Sajóbábony, 2009. novembere.

A magyarok, akik elindultak, hogy segítsenek. A rendőrségi gyűrű a város körül.

 

Sajóbábony, 2009. novembere.

 

Mindaz, amit kivált egy magyarból (hányan vallhatjuk még annak magunkat?), hogy egy városunkban azt ordították: holnapra megölünk minden magyart.

 

Holnapra megölünk minden magyart. Ezt ordították Árpád-kori településünkön, melynek egyébként 94 százaléka vallja magát magyarnak, 6 százaléka cigánynak. (Hányan legyinthetnek a bolsevik időkben jól megtanított, s az újabb nemzedéknek is tanítgatott mozdulattal arra, hogy Árpád-kori?) Így óhajtották talán ünnepelni, hogy a település négy hónapja várossá lett. 94 százalékos magyar várossá.

 

 

A düh, hogy minderről az országos elektronikus média tekintélyes része nem számol be; a lakossággá züllött konzumidiótákat talán nem is érdekli.

 

A történteket követően melyik az az ország, ahová, végigélve más tájakon látott borzalmakat, visszahúzódva az otthoni, védett tájra, hazatérhetek? Ahol velem, magyar emberrel ilyesmi nem fordulhat elő?

 

Melyik az a történelem, az a történet, amit nem vagyunk hajlandóak megtanulni, s ezért folyton ismétlődik?

 

 

Szólj hozzá!

Magyarok, nem turisták

2009.11.13. 16:02 tempefoi

 

Vagy azok is, de csak úgy, mint aki egy birtok átvételekor megnézi, mit hagytak rá az ősök. Mintegy négyszáz székely gyerek járja a varázslatos Keleti-Kárpátok tájait; teszik peniglen ezt Hargita Megye Tanácsának hegyimentő közszolgálata jóvoltából.

 

Itt Erdélyben a suvadásos dombok

a férfiakban éjjel mélyre szállnak,

reccsenve nőnek meg a pofacsontok,

s a vízmosásos szemekben az árnyak

 

Farkas Árpád: Apáink arcán. Így kezdődik a vers; az egyik legszebb, amit valaha olvastam. Persze csak az én korlátolt elmémnek szép, hiszen nem szerepel benne az emberi ürülékre való utalás és nem ér véget a közepénél. Hazai lapban biztos le sem közölnék.

 

Szóval a közszolgálat „négy csapata kísérte el az iskolás gyerekeket különböző helyszínekre, ahol a természetben való viselkedés szabályait, valamint olyan életmentő technikákat tanítottak nekik, amelyekre bármikor szükség lehet, ha a gyerekek a szabadba terveznek kirándulást.”

 

Viselkedés, szabályok... Magyar Bálint, gondolom, már a hallatára is sokkot kapna. Láttak mostanában fiatalokat, beszélgettek velük? A hazaiakra gondolok, csonka országunkból. Bizony, rájuk félne egy-egy ilyen kiruccanás..

 

Elnézem a nagy, tekintélyes EU-zászló a közeli iskolán, s a tépett, jóval kisebb nemzeti színűt. Az iskola szintetizátorról felhangzó jele a szünetben (kihallik az utcára) Beethoven Örömódája, köztudottan az EU himnusza egyben.

 

Vaj'h összeszakadna ég és föld, ha egy magyar népdal első hangjai képeznék a szünetre szólító hangokat? S a székelyföldi iskola példájából kiindulva: mi lenne, ha minden általános iskola tantervében kötelezővé tennék, hogy a nyolc esztendő alatt legalább egyszer jussanak el valamely határon túli területre a nebulók, persze állami pénzből finanszírozván a kiruccanást.

 

 

Istenem, el tudom képzelni, pusztán ha egy ilyen javaslat a parlament elé kerülne. Hogy repkedne a fasisztázás, a lélegeztetőgépezés, a trianonozás a levegőben. Elképzelem Bauer Tamást („ideje szakítani azzal a nézettel, hogy Trianonban súlyos igazságtalanság történt”, publikálta nemrég), miket írna össze...

 

Megértük, hogy fiaink, lányaink nem tudják folytatni azokat a félmondatokat, melyből 50-100 éven keresztül megértettük egymást. Kislányom az általános iskolában nem tanul népdalokat; semmiféle dalt nem tanulnak, nincs együtt éneklés; helyette évek óta zeneelméletet oktatnak nekik. Az olyan intellektuális...

 

„...nézik, nézik évezredes hosszan,

hogy a türelem partjain milyen erdő ég el.

Hiába kenték be a füves rétet

jelszavakkal és piros borjúvérrel,

 

mert felzúg makacs hajuk az éjben

és erdőtűzként világít,

forradalmas-szép arcuk foszforeszkál,

hogy megleljük az utat hazáig,

 

fiúk, fiúk, ti viháncoló csitkók a vad szelekben,

ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk,

s e rögös földre mégis visszatérnénk,

csak lábujjhegyen, halkan!:

 

apáink hűlő, drága arcán járunk.”

 

 

Szólj hozzá!

Ezt lehet

2009.11.12. 16:14 tempefoi

Nagynéném szomszédja, az elmebeteg nő. Apjával egész nap üvölt, kihallatszik az utcára: „mikor döglesz már meg?”. Ezt lehet. Az egész világ – joggal – sápítozott nemrég az osztrák rémen. Aki bezárva tartott egy másik embert, megfosztva azt – saját leányát – annak elemi emberi jogaitól, sőt megbecstelenítve, stb. Ezt nem lehet megtenni: a közvélemény, természetesen, elítéli. A magyarországi közvélemény is így tesz. Helyes. De mit tehetek a nagynéném szomszédasszonya esetében, aki saját édesapját annak emberi méltóságába belegázolva alázza meg nap mint nap, aki a zaklatás fogalmát kimerítve gyalázza, szapulja egyik szomszédját, ahol gyermekek mernek lakni és még kutyát is merészelnek tartani? Természetesen semmit. Az Egyesült Államokban kivizsgáltathatod, hogy elmebeteg-e a szomszédod (a hölgy a hangyáival régebben kezelésre járt), s bármelyik európai országban joggal protestálhatsz, ha gyermekeidet fenyegetik, zaklatják.

 

Csakhogy nálunk egy egész rendszer épül a szó rossz értelmében vett elöregedésre: a szellem leépülésére, az elaggottságra.

 

A kisnyugdíjas, mint tenyésztett létforma, egyébként is tanulságos történet. Jó arra, hogy elfedjék a szociológusok által több mint húsz esztendeje szajkózott tényeket, például hogy a magyar társadalom legszegényebb rétegét a gyermekek képezik. Jó egy egész nemzedék lealacsonyítására, kis aranyossá degradálására. Egyszerűbbé tette a magyar falvak kifüstölését, hogy évtizedekig a botozó nyanyák szerepeltek, szerepelhettek a falvakat bemutató filmeken, felvételeken. Közben egy szó sem arról, hová tűntek a faluból az életerős férfiak, a nemrég az utcákon rajban szaladozó gyermekek, a bájos nagylányok; hol az orvos, a tanító.

 

De erről majd egy másik alkalommal.

 

Témánknál maradva: lehetséges ma Magyarországon lehetetlen körülmények között sanyargatni valakit? A válasz, úgy tűnik, az hogy van, akiknek ezt is lehet.

 

 

Szólj hozzá!

Töketlenek

2009.11.12. 15:39 tempefoi

 

Addig tökölt a rendőrség, amíg bűncselekmény hiányában megszüntették az eljárást a Pest megyei Tökön történt, 17 ember sérülését okozó balesetben.

 

Tök nagy buli volt: 40 szerencsétlen ember zuhant le a körhintáról, 11 mentőautó jött ki a helyszínre. Az volt a rendezvény neve, hogy Tök Nagy Buli. Ilyen falunap, ami a legkülönfélébb helyeken és alkalmakkor van, mióta kimentek az oroszok és lehet egyáltalán valami normális rendezvényt tartani.

 

A 2008 júliusában történt esetet követően internetes újságok is közölték, hogy „bár a körhinta üzemeltetője tagadja, a rendőrség megerősítette: a töki falunapon tömegbalesetet okozó körhinta ugyanaz, mint amelyik 1999-ben a Szigeten halálos áldozatot is szedett.”

 

Huj, huj, hajrá, kiáltana föl lelkesen az emberfia (ha nem adta fel identitását oly betegesen, hogy egy semmiféle nyelvet nem beszélő országban WoW! kiáltással adjon nyomatékot egy nép szánalmas gyarmatlakóvá züllésének), hurrá, hiszen így rögvest kattanhat is a bilincs füllentős atyánkfia mancsain.

 

 

De nem addig van a'! „Az ügyet egyszer már majdnem lezárták, de ügyészségi utasításra kiegészítő műszaki szakvéleményt kellett kérni. Újabb több hónapos várakozás után ez is elkészült.” És így tovább, i tak dalse. El addig, hogy az ügy elévült.

 

Eltöketlenkedték.

 

De hogy is került volna pont egy olyan ügy végére, ahol az évszázad egyik legnagyobb sikkasztását (amitől hanyatt esett még a maci is) meg lehet úszni valami nevetséges összeg kifizetésével? Ahol el lehet lopni az orosz államdósságot, következmények nélkül át lehet verni egy egész országot hamis kormányprogrammal; ahol nincs semmiféle következménye annak, hogy állami vállalatok (természetesen szoclibek által delegált)vezetői számlálatlanul, el sem végzett feladatokért, pofátlanságig felnyomott bérapalappal szakmányban lopták haza a közpénzeket?

 

 

Szólj hozzá!

A kapu

2009.11.11. 00:59 tempefoi


A németek, akiknek szabad ünnepelni (megfigyelték, hogy nálunk hogy elmaradt annak a spontán, rivalgó megünneplése, hogy eltakarodtak az oroszok?), ledöntötték dominóikat a Brandenburgi kapunál. A börtönben, fogolytáborban szocializálódott rab világa: sokan, főleg a „keletnémetek” – micsoda értelmetlen szó! – úgy érzik, jobb volt, amikor állt a fal.

 

 

A magyarok, akiknek nem szabad ünnepelni (a kedélybeteg főpolgármester ízlését tükröző, májbajos hangulatú Budapesti Búcsút tán ne is említsük), szintén fekélyként hordozzák magukkal a már említett börtönszindróma tüneteit. Sokan közülünk is úgy hiszik: jobb volt a kommunizmusban.

(Gyengébbek kedvéért: attól, hogy  a vége felé ezt már nem üvöltötték a fülünkbe, még az volt a Kádár-rendszer, egészen 1989. október 23-ig)

 

Ocsúdj fel méla szörnyeidből, írja Weöres. Ember, kelj már fel!

 

 

Szólj hozzá!

Hogyan tegyük tönkre egymás hangulatát?

2009.11.08. 22:06 tempefoi


Egy kitűnő tipp: hallgassuk meg valamelyik gagyi, darálós zenei adón az időjárás-jelentést. Kellemes, őszi időről számol be a bemondónő (köd, kisebb esők, lehűlés) majd borús hangon hozzáteszi: ezek nem jó hírek. Ha kristályos tisztaságban végre lehull a hó, e korunkra már érdemtelen tisztaság helyett azon KELL siránkozni, hogy csupa sár lesz az autó. De ha csikorgósabbra fordul, ami megakadályozza a latyakot, akkor a csúszós utak miatt nyafogunk. Nyáron a hét ágra sütő, áldott és termékeny nap már puszta jelenlétével is akadály.

 

Reménykedő hangon közlik velünk: mikor lesz vége a hőségnek, mikor várható az úgynevezett enyhülés. Ha véget ért, és frissítő záporok jönnek, akkor ugye elromlott az idő a hét végére. Ódzkodjunk az elégedettségtől: ha ebben a rendkívül haladó korban mosolygunk, hamar a mosolygón találhatjuk magunkat. Vajon Európa más tájain is sikk állandóan siránkozni valamin?

 

1 komment

süti beállítások módosítása