A kút közel volt. Száztizenkét napja indultak el, és már csak egy kicsit kellett menni.
Már csak egy kicsit, mondták a gyerekeknek, akiknek néha fel-felcsattanó, türelmetlen kiáltását, a kisebbek pityergését már nem verték vissza a sziklás, terméketlen szirtek, mint a kilátástalan vándorút elején. A fennsík felé tartottak, ahol biztos lesz egy kút, nincs is messze.
A vize tiszta lesz, jóízű, s ha más nem, hát megpihenhetnek kissé. Egy darabig ott maradhatnak, s elővehetik cserepeiket, vagy játszhatnak labdajátékot. Phaetón őszülő, már-már fehér fürtjei föl-le röpködtek, ahogy az apa megmutatta ilyenkor gyerekeinek, hogy száll majd a labda. Anyjuk, Themis nimfa is lerakta egy darabig málháit, kicsit mórikált ő is a legkisebbeknek.
Eleinte még szamár vonta kordén zötyögtek, bár Phaetón inkább a kordé mellett ballagott. Csöndesen morgott időnként, hogy nem éppen apjának tüzes szekere, de hát mit tegyen. Themis erre soha sem állta, hogy meg ne kérdezze: miért nem kéredzkedik föl akkor ismét apja, Helios szekerére, hátha már elfeledte az Öreg, bökött a kegyetlenül tűző nap felé az asszony, a múltkori, csúfos bukást.
A világ úgy tudta, hogy Phaetón, Helios földi emberként nevelkedett fia, miután iszonyú galibát csapott apjától elkért és kormányozhatatlanná vált szekerével, úgy megperzselve a Földet, hogy azóta ott éktelenkedik a Szahara, egy patakba zuhant, életét vesztette, a vízi nimfák el is temették. Pedig Phaetón túlélte a zuhanást, nem veszett az Eridanoszba. A nimfák nem eltemették, mint később a hagyomány tartotta, hanem bűvkörükbe vont, életben tartó, félig víz alatti kasba zárták, míg egyikük, későbbi felesége, szinte újjávarázsolta tagjait, életet lehelt az iszonyú szekérúttól megperzselődött ifjúba.
De ez régen volt már, egyikük sem emlékezett tisztán azokra az esztendőkre. El-elvitáztak néha, mennyi ideig keresgélte Phaetón szekere darabjait, s mikor döbbent rá, hogy nincs tovább, a világot perzselő zuhanást követően útját már nem folytathatja. A termékeny nimfa tündökletes gyermekekkel ajándékozta meg párját, aki ott maradt a forrás közelében, a víznél, ami felesége számára az életet jelentette. Most, hogy elindultak, kockáztatva a kudarcot, a véget, a gyilkos vidéken való átkelést, újult erővel kaptak fel a korábbi kisebb-nagyobb ellentétek e két sérülékeny lélekből.
Így Phaetón felesége kötődésére válaszolva nem hagyta szó nélkül, hogy tán ha legalább naptól védő kalapját megfoltozná az asszony, akkor tűzhetne nyugodtan, hétágra. És Phaetón még mélyebbre húzta a gyűrött karimát, nem akarta, hogy apja odaföntről felismerje kis csoportjukat. A gyerekek egy darabig figyelték, mit beszélnek, aztán másféle szórakozást kerestek a maguk lakonikus derűjével. Apa, a bukott isten, és anya, aki szeret évődni ezen; anya, a társaitól családja miatt elsodródott, hajdan gondtalan nimfa, aki halandók visszereinek kínzó hálóját vállalta márványsima, szép lábaira, s apa, aki szeret nem gondolni erre; annak sértett fölemlegetése, hogy ki az isteni eredetű – mindez régi nóta volt, nem is nagyon hallgatták.
Nem is tudták persze, hogy az édesanyjuk csak úgy vállalkozhat az útra, aminek nekivágtak, hogy bőséges vízhez jut közben. Nemcsak felüdülésre kell nekik az a kút, nem pancsolásra. A gyerekek egyébként sem ismerték híját az éltető forrásoknak. Életük eddigi helyszíne többnyire a patak partja volt, ahol még kiálltak a mohón tapadó hínár szorításából a hajdani szekér szétmálló roncsai.
Holnap odaérünk – fordult Themis a sírást végre abbahagyó legkisebbhez. A lábaikban már nem érezték a megtett mérföldek kősúlyát, s a pusztaságban elhullott őzbak, a sívó kövek között merev testtartásban fekvő, felpüffedt, hangyák lepte rágcsálók emlékeztettek arra, hogy más is megpróbált errefele átjutni már, s hogy milyen sikerrel.
Teophil, a szamár valahol az út felénél hagyta cserben őket. Phaetón szinte irigyelte, hogy Teophil feladhatja és megnyugvást talál, miközben nagyobbik fiával merő tisztességből némi árokfélét kezdtek ásni a tetemnek, hogy oda becibálják. Bár az állat világtalan szeméből olyan üzenetet olvasott le az elöregedett félisten, ami nem sok bizalommal töltötte el utazásuk kilátásait illetően, mégis szinte izmain érezte a végzetes, mégis megváltó elernyedést.
Tűzfogat hajtójához nem méltó a szamárkordé, ugye, Phaetón? A nimfa csak ennyit mondott, aztán családostul folytatták a vándorlást, hátukon cipelve a hűséges teherhordóra aggatott holmit, legalábbis, amit szükségesnek ítéltek belőle. Phaetón nem válaszolt, elunta már a zsörtölődést, Themisét és a sajátját is. Emelgették a lábukat, vonultak, mert ezt kellett tenniük, eljutni a termékeny völgyből a hegyen túlra, a világ azon részébe, ahol nyüzsgő városok várják őket, hallgatag falvak és végtelen szárazföldek.
Száztizenkét napja indultak el és a kút már közel volt.
Phaetónban kezdett pislákolni a kérdés, mint tűznyelv kunyhócska tetején, melyre idegen harcosok üszköt vetettek, hogy gyermekeik bírják-e, s meddig még, a megpróbáltatást. Ambróziához való titkos virágok és nektáranyagok a pataknál még bőven termettek, de ezt a földi halandók számára tilalmas növényt inkább csak a halandók rendes, napi betevő falatjai mellett, egyfajta csemegeként eddegélték. Még soha nem gondolkozott azon, fiatal korában is csak egyszer tett kísérletet rá, hogy puszta létét is képes-e fedezni ez az eledel. Akkor bizonyíthatta magának, hogy igen, halandóként nevelt ifjú létére ő a napisten fia. Istenek fia s nem is akármelyiké.
Micsoda felismerés volt, a halhatatlanság ígérete.
Ígérete, hiszen itt élt egyelőre a földön, s isteni létéről akkor még csak ő szerzett tudomást. A kiválasztottság extázisát gyorsan váltotta föl a kétség. Társai, akik valahogy sejtést szereztek mivoltáról, nem tudták másképp kezelni a lelkükben fellobbant félelmet és irigységet, mint csúfolkodással, Phaetón ugratásával, a vele való csipkelődéssel. Mint később Themis, aki nem hagyta szó nélkül az isteni öntudat esetlen földi vergődését. Hiszen döntse már el, hogy odafönn jár-e, vagy idelenn.
Csak húzták maguk után lábnyomaik végtelen sorát, s az egyre emelkedő talajon meg-megálltak pihenni kissé. Mikor újra nekilendültek, egyértelművé vált, hogy a keskenyedő szorosban, a makacsul egyre magasodó sziklák között az út rövidesen valami emberi alkotáshoz vezet, hiszen lépcsőt találtak, s faragott kapaszkodót.
Phaetón tudta, hogy már ő is, a gyermekek is ájultan buktak volna a sziklák közé a hőségtől, ha nem lüktetne valamennyiükben Helios vére. Fölnézett, egyenesen a napba – ez a képessége megmaradt, minden károsodás nélkül, s bármennyi ideig bámulhatta apja fogatát. Kiértek az utolsó sziklafalak mögül, a fennsíkig már csak néhány lépcsőfok vezetett, Felesége ezüstlábú Thetisként, súlytalanul futni kezdett, alig érte a földet. A lépcső tetejéről nevetve visszafordult.
Ruhátlanul, szabadon, a napon. Nem érdekelte Helios csodálkozó tekintete, sem a kút melletti tavacska szélén, a parton a hívogató árnyék a vízbe hajló fák ágai alatt. Phaetón eltelt a hideg, józan vízzel, Gaia makacs ölelésével, ahogy súlyának megfelelő erővel húzza őt a sziklához, amin pőrén fekszik a család, akikre még iszonyatos vándorlás vár.
