A Duna jobb partján, egy mellékágban a hídfő még látható. A tekintélyes méretű, talán a Golden Gate lendületére emlékeztető, a szinte örökké ködbe vesző túlpart, a régi Királyság felé nagy lendülettel iramodó építmény roncsait talán örökre konzerválta az idő.
Hidastorja népe – tán egykori, ide vándorolt alvinci székelyek, vagy ahogy magukat humorosan megnevezni szeretik, a vízi székelyek – így romjaiban is büszkék hídjukra, s arra hogy ők a Királyság hídőrei. A magyar nyelvet csodálatosképpen megőrizték, pedig Harnélia hatóságai igencsak kitettek magukért, hogy ez ne történjék meg. Az egykori híd újjáépítéséről például hallani sem akarnak, pedig a Királyság országnyi távolságokba húzódott vissza a túlpartról, s népe valami fura identitászavar következtében éppen a részvénytársasági formába tömörülés módozatain morfondírozik, így eszük ágában sincs olyasmikkel foglalkozni, mint távol élő testvéreik sorsa, vagy holmi fahidak, amik hozzájuk vezettek.
Harnélia viszont betegesen retteg mindentől, ami nem saját állama és frissen megszerzett, nehézkes múltteremtéssel összetákolt identitását fejezi ki, a visszatérő Királyság rémét látva az élet minden olyan rezdülésében, mely vélt vagy valós szándékkal, vagy akárcsak puszta léte miatt is, kétségbe vonja szépen megálmodott, soha nem volt múltját, ügyesen kialkudott és folytonos önigazolással élt jelenét.
A hidastorjai magyarokat ez nem érdekli; számukra a híd – híd, ők pedig annak őrei. Mit ismernek, mit nem a folyó mélye által ma is megőrzött, kékes-zöldes szörnyként kénes vigyorgással ki-kibukkanó roncsokból, de valahogy át tudnak kelni a folyón, furcsa vascipőikben, legendás fekete bivalyaikkal, anélkül hogy igénybe vennének csónakot, sajkát, vagy akár a hidasi rév kompját, mely naponta többször is fölberreg, s nekivág a ködös túlpartnak.
Az utolsó fahíd a Dunán, illetve annak e kevéssé ismert mellékágán, ami még itt maradt. A középkor lándzsás vitézei, több mázsányi vérttel átcsörömpölő lovasai, a Királyság bús magyar hadai, a kontyos török, aztán egyszer a harckocsizó német, balkáni vad seregek és a hídról révetegen bámuló harnéliai martalócok – mind átkeltek már a fahídon, mely aztán valami profán és ostoba kis helyi háborúnak esett áldozatul. Egy unatkozó kambadai katona, a messziről felfénylő, meszesen fehérlő csupasz sziklák népéből, egy nap fölvitt néhány dobozkát a hídra, aztán…
A híd fájdalmasat reccsent és megadta magát. Beleereszkedett a rohanó víz szürke sodrába, azóta meredezik ott egyfajta mementóként a lezáratlan háborúk, sunyiság által elorzott birodalmak emlékére.
Néha elrendelik kiszedését, ilyenkor harnél tisztek jelennek meg fura egyenruhájukban, mely egy stilizált afrikai gerillaharcos és valami légiós tematikájú operettjelmez fura keveréke. Felmérik a vizet, a roncsokat a parton hányódó bárkák térfogatát, s előbb-utóbb a falu közkedvelt borospincéit, aztán papírtekercsekkel, fontoskodva berregő terepjárókkal távoznak.
És minden marad a régiben; a bivalyaikat hajtó helyi lakosok át-átcsörtetnek a túloldalra és eltűnnek a párás mezőkön, a régi hadi úton haladva tovább, az egykori, hatalmas királyság végein.
