Kérdi valaki drótpostán, mitől idegen az osztályidegen, az ilyen magamfajta.
Nos, idézzük csak bátran a jelenleg kormányzó párt jogelődjének irányító szerve, a Politikai Bizottság 1956. december 31-i határozatát.
„Jelenleg még nem folyik eredményesen az illegalitásba szorított ellenség által elkövetett politikai bűncselekmények felderítése és üldözése. A társadalmi tulajdon fosztogatóival és a spekuláns elemekkel szemben sem elég gyors és határozott a felderítő munka. A bíróságok még nem alkalmazzák következetesen a pártnak azt a politikáját, hogy a súlyosabb ellenforradalmi bűncselekményt elkövető osztályidegen és huligán elemeket a törvény teljes szigorával kell büntetni, de ugyanígy kell eljárni a dolgozó osztályhelyzetű személyekkel is (…)”
És így tovább, efféléket mondtak tollba a jelenlegi kormányzó párt közvetlen jogelődjének vezető politikusai, miközben százával küldtek a bitóra talpig tisztességes munkás fiatalokat. S mellettük a magamfajtákat: az osztályidegeneket. Akiktől tartottak, mert a primitív ember gyűlöli azt, akit tanult emberfőnek, s a szellem hatalma miatt őránézve (babonásan) fenyegető veszélyenk tart.
(Egy példa: Kovács László 1948/49-es tanévben a Kossuth Akadémia híradó századparancsnoka és szaktanára. 1949 őszén tartalékállományba helyezik. 1958-ban rendfokozatától megfosztják. Indok: osztályidegen. A polgári életben villamosmérnökként a „szikraforgácsolás” kimunkálásával maradandót alkot. EROSIMAT nevű műszerét több külföldi országban sikeresen alkalmazzák. Mellőzöttségét élete végéig (1986) nem tudta feldolgozni.)
Utána gyors táncmozdulattal arcul köpjük sajátmagunkat s így folytatjuk: engemeznemérdekel, szarokatörténelemre, miiiiiinden relatííííííííííív.
Nos, az ellenérvelősdibe már belefáradtam, például hogy tényleg relaítv-e úgy minimum háromszáz talpig becsületes munkásember felakasztása, ráadásul a munkáshatalom demagóg jelszavát röfögve, olyanok által, akik évtizedeken át semmiféle értelmes munkát nem végeztek a sikkasztáson és a hazaáruláson kívül. Nem, ez ugye demagógia, meg múltba meredés.És, persze, tudom, elfogult és szélsőséges retorika, fúúúj.
Aztán azt sem nagyon érdemes felhozni, hogy ha az ember életének első huszonötegynéhány évét, a döntő lépések megtételét, a tanulást és továbbtanulást meghatározza, hogy mi a szüleinek a foglalkozása, milyen világnézettel rendelkezik, vagy kivel miről beszélt egy lehallgatott telefonvonalon, mit mondott amikor politikai demonstrációt követően rendőrautóba gyömöszölték: nos, huszonötegynéhány ilyen év után, mikor már nekem is szabad volt az én nézetemmel továbbtanulni nem természettudományos irányultságú karokon, s amikor nekem is szabad volt kimondanom, mi a véleményem, nos akkor bizony a fennmaradó, másik időszakban sem felejtem ám el, mikét telt az első negyedszázadom.
Borzalmas illetlenség ez egy olyan országban, ahol a lakosság nagy részének emlékezete a legutóbbi árleszállításig terjed.
Emlékzetemet élesíti, hogy ugyanaz a garnitúra kormányozza az országot, mint ifjú koromban. Arany Jánossal: nem az idő halad, mi változunk – persze, itt ott más nevek bukkannak fel, a sortüzeket elrendelő Apró utódjának a tehetséges, buzgó veje hirdette nemrég ugyanazt a cinikus blődséget, amit ötven évvel korábban ugyanők.
Közben egy fikarcnyit sem közeledtünk a szabad országokhoz, sőt a közvetlen szomszédok is tehetősebbé, szabadabbá váltak.
De mindez többnyire csak engem zavar, az osztályidegent, akit bizony a származása miatt (értelmiségi szülők, forradalom után bebörtönzött rokonság) ért hátrányos megkülönböztetés igen hosszú ideig, miközben ezeket a történeteket már el is feledte az egész ország. Letojva azt is, hogy most már az egész országot hátrányos megkülönböztetés éri.
Az előkelő idegen szerepe nem valami vonzó, de rám aggatták. Egy országot kéne „visszatolni Európába” ahhoz, hogy életérzésem változzon, bár szemléletem tán alkatilag is a kívülállóé egy kissé, legalábbis nietzschei értelemben. Tömeg fölötti ember? Csak egy osztályidegen, aki anélkül is fényképez és jegyzetel, hogy bármely eszköz a kezében lenne. Mindent megnéz, aztán továbbáll.
Így voltam a BKV-sztrájkkal is. Mint valami panoptikumban, figyeltem a félálomban szájukat mozgató embereket, ahogy csöndesen kérdezgették egymástól, merre kell még öt kilométert gyalogolni, a megállókban némán fagyoskodó, fegyelmezetten tűrő pestiek fekete tömegeit. Rajtam kívül csak keveseket érdekelt, hogy ki rendezte meg ezt a szánalmas parádét, kinek a pozícióját akarták gyengíteni a szocialisták.
Mert hogy annyira volt ez spontán megmozdulás, mint a másik panoptikumi élményem húsz éve, a taxissztrájkkal, a kocsisok parádés vagy parádés kocsisok fura álforradalmával,
a jó Ég tudja melyik volt a szánalmasabb,
és mi értelme egymást hülyíteni.
