igen, valami ilyesmi lett belőlem, más végül is nem lehettem a körülmények ismeretében, vén kujon, aki lefényképezi, megörökíti a dolgokat, csak úgy magának, hisz feladatunk épp ez volt: megszemlélni a dolgokat közelről 
és becsavarodtam, igen, arcom már egyetlen, örök vigyorra dermedt torz grimasz, muhaha, mit tudtok ti, gyorsan halandó emberek, ha a láng képződés nem játszik véletek 
volt rajtam másik álorca is, noná, olybá tűnhettem mint a róka, egy korban, mely inkább kutyát nevelt volna belőlünk, és kedveseink kabátszélbe kapaszkodva húztak vissza minket orosz tank felé hadonászástól, lánchídi csatáktól, megmentve vastól és pribékek pofonjaitól ó kedveseink ó ajkatok józan fagyos égető érintése
és az a perc az a néma amiről senkinek nem beszélhetsz, a tekintet árulkodó mosolya s az arc rezzenéstelen tükre ki fényképez kit örökre búcsúzol tőle és ebben a tükörben örökre eltűnik nem láthatod csak önmagad
zavaros volt az átkelés, arra emlékszem, hogy az egyik partról valami iszonyatos csetepaté közben indultunk el, hová, a Földre? maga megőrült? ezzel az autóval?. rikácsolta az egyik határőr, komplett hülyének nézett
jó, lenyomtak, hogyne, muhaha, hát szép kis győzelem, mondhatom: ők voltak többen, s az erősebbek is ugye. Azért még nem mindig a vesztes a gyengébb. Ez a pillanatnyi helyzetem, igen de nem osztanám defetista aggodalmaidat, mi az hogy vereség? A csata odaveszett, na és a háború? Még hallani fogtok rólam - -
