Naponta elment mellette. Percekig nyugtatta rajta kezét a beáramló, friss napsugárban. Kitűnő állapotban levő hangszer volt, igazi Wachtl und Bleyer falhoz tolható zsiráfzongora; mikor szegényes bérlakásába beköltözött, a felfogadott legények az első holmik között tolták be a fal mellé. Tempefői elhatározta, hogy tökéletesíti a modern szerszámmal zenei tudását, s szinte látta, ahogy Miskolczi Fáni, avagy mit Fáni!, egyenesen Nyiri Erzsike a jellegzetes, némi resignatiótól sem mentes, kissé oldalt billentett fejtartással ül a csodás szerszám előtt, s eljátssza mondjuk egy szép Anton Franz Paumont, vagy a mostanában divatossá vált modernt, ezt a Mozartot.
Lelkesítették a míves hangszer veretes ábrái is, melyek közül a szárnyas paripát ábrázoló mithologiai lényt mindenképpen Pegazusként vélte azonosítani. S poétaként, mégha csak olyan szerényen, s inkább szűkebb körben, felolvasóesteken hölgyek áhító sohajait bezsebelő alkalmi lyra költője volt, a Pegazus jelét mindenképpen nagyra értékelte.
Csakhogy Otium, a restség árnyalakja hamar árnyat vetett Minerva szűz nekibuzdulásaira. Néhány kezdeti, egész ígéretes klimpírozás után IDEIGLENESEN – oh, be sokszor hangzott el ez az átkozott szó költőnk életében – egy csinos terítő, lengyeldamaszt, reá került a zeneszerszámra.
Aztán a fordítani való, kell a megélhetéshez: egyháztörténet latinból, mérnöki munkák németből. S a hozzá való szótárak.
S eljött a helyes Miskolczi Fáni, sőt egy estén, méghozzá csendes ruhasuhogással a hátulsó lépcsőn fel osonva, s persze kísérő nélkül a gyönyörű Nyiri Erzsike; ott csókolta meg, éppen a zongora lecsukott klaviaturájára ült le a „kislány” a félhomályban.
S aztán a napoleoni átok évek, mikor elmentek egy nagy táp szekérrel a hadak után, megcsinálni a nagy üzletet régi jó barátjával, a nagy üzletet a gabonából. S a nagy kalandot a háborúban, a hetvenhét ördögre cserélve Mársról áradozó ideáit.
Visszatért aztán a legénylakásba; más szelek fújtak már akkor. Széles, klastromszoba-szerű hajlékát kényelmesen berendezett, jól fűtött kisebb lakra cserélte föl; költözött „ki” Debreczenbe.
S mikor a hó-rukk legények a míves hangszer felől érdeklődtek, hogy annak mi legyen a sorsa, Tempefői nagyot sohajtott.
Húsz év telt el, vagy több is talán.
A kutya kalapos József emlékét szidták még, s most Széchenyi mennydörgött már az új országgyűlésben. Erzsike a felesége lett, vagy lehetett volna? Lehetőségek jöttek, mentek, ezer kép egy laterna magica homályos lapján. Eltelt szinte már az élete, és még egyszer sem nyitotta fel a zsiráfzongorát.
