Egyszer már felraktam, aztán leszedtem. Hogy mégse. Mert ember az ember, gyerekei vannak, fel akarja őket nevelni. Felraktam, aztán leszedtem. S most ott van egy blogon a lyuk.
Tehát fenn is lehetne. Mint egy ismerősöm véli fontosnak, „everything, what doesn't exist: are still waiting for life”. Várja, hogy az életbe belépjen.
Tegyük fel, hogy a blogbejegyzésen az állt: a szomszéd besúgó volt. Egy olyan szemét, alkoholista senkiházi, amilyenekre kényelmesen tudott ráépülni egy diktatúra. Egy mocsok. Részegen, az utca közepén rugdosta a feleségét, hasában a gyermekükkel.
Tételezzük föl, hogy e viselkedést megbotránkoztatónak találtuk volna. De még sem történt volna semmi. Mert hogy, ki tudja miféle gikszerei fölött szemet hunytak egyszer, ha elvállalja, hogy... És az alkoholista elvállalta. Értelmiségihez méltatlan módon, művészember létére meg valóságos árulásként, de hát mivé lett volna a létező szocializmus, ha nem tartják vállukon ezek a takonyhernyók.
És – tényleg pusztán a gondolatkísérlet kedvéért – most ugorgyunk egyet, a továbbra is létező, egyedi magyar szocializmusba, ahol valami korábban lesajnált Ceausescu-rezsimre hajazó módon még mindig abban a cipőben járunk, a szar valutánkkal fizetünk, miközben Felső-Magyarországon már a Lajtán túli közös aranypénz járja, és még mindig azok a korrupt pofák, azok az elhasznált, lúzer gengszterek vezetik az országot.
Így aztán, de persze csak ebben a fikcióban, az alkoholista csirkefogó megbecsült tagja lesz a helyi közösségnek, ha józan, elmondhatja a helyi tévében a verseit. Épp úgy elfelejti bűneit az agyhűdött közösség mint ahogy ünnepelt sztárpedagógus lesz a helyi tornatanár, akinek „nemzedékek nőttek fel a kezei alatt”, de az elgyávult mikro-vagy makrótársadalom egyetlen tagja sem vette soha a bátorságot, hogy tegyen is valamit a sutyorgások helyett, meg hát felnőttek már rég azok a kisleányok. És elfeledik a csökött alkoholistának, hogy benzinnel locsolta körül a sarki iskolát, s kis híján múlott hogy meg nem gyújtotta; jó kapcsolatai a helyi rendőrségen épp úgy kihúzzák a pácból, mint ahogy a kis közösség, ami pont azért ilyen feledékeny, mert soha nem lehet belőle közösség, szóval elfelejti, hogy a megbecsült doktor néni hány hanyagságból félrekezelt kis áldozata fekszik a helyi temetőben, hiszen a doktor néni olyan szépen tud beszélni – miről is?
A bejegyzés mélyén fegyverek lapulnak: az alkoholista egyik derék, bűnöző fia meg a haverjai nyugodtan hadonászhatnak velük fényes nappal az utca közepén. Ugyan ki merné feljelenteni őket? Kiterjedt bűnözői csoport, agresszív félállatokkal, sokan vannak… És a papa múltja miatt a fiúnak jók a kapcsolatai a rendőrségen…
Arról szólt volna a bejegyzés, hogy amitől dührohamot kap a fiatal, egyébként valószínűleg homoszexuális bűnöző, az a gyerek.
Támadott már meg gyermekes családot, mert a kisgyermek a motorkájával nekiment a kapunak; kapott dührohamot, mert a szomszéd gyerekek halkan nevetgéltek. A halk nevetgélés annyira felbőszítette társadalomunk eme megbecsült oszlopát, írtam volna, hogy üvegeket kezdett hajigálni ablakából az utcára, hogy megfélemlítse a gyerekeket. Majd mikor rendőrség kihívásával lett megfenyegetve, gyorsan elsöpörte a szilánkokat az úttestről és eltűnt az autójával. A rendőrök, akik egyébként nem kételkedtek a történtekben, mindenesetre mérgesen kioktatták a betelefonáló apukát, hogy csak nem képzeli, hogy „majd bebörtönzik a fiatalembert azért, mert maga telefonál”?
És mivel ebben a bejegyzésben minden lett volna az a furcsa ország, csak jogállam nem, ezért nem nagyon maradt volna apelláta. Mert ki merne ujjat húzni manapság egy csapat homo- és heteroszexuális bűnözővel? Jó kapcsolatok, komoly pozíció a helyi társadalomban; kicsit néha hangosak a fiúk, a fiatalember naponta, időnként az utcán veri el az apját, de hát derék emberek ezek azért. Egyre komolyabb alakok állnak meg a házuk előtt a fiatalemberrel beszélgetni, aki ha éppen nincs alkoholos és drogos befolyás alatt, ügyesen adja elő a Készséges Helyi Fickót, akivel ki tudja, miféle ügyekben együtt lehet működni.
Mást nem is lehet, mint együttműködni; a jegyző egyszerűen széttárná a karját mikor egy anyuka, akinek kicsiny gyermeke van és egy apró kutyácskát is mer tartani, hivatalos formában érdeklődik nála, el kell-e viselnie a gyermeknek azt a látványt, amint ez a félnótás alsónadrágban rohangál habzó szájjal fényes nappal az utcán, mert drogot fogyasztani méltóztatott. Nem, írnám a bejegyzésben, ez természetesen nem különösebben kirívó viselkedés. A hatóságok egyetlen szomszéd bárminemű bejelentésére sem tennének semmit, hiszen egyrészt elve és zsigerből tojnának az emberek fejére, másrészt amúgy sem változott volna semmi a diktatúra óta ebben a nyomorult országban.
Az élő környezet, ami még feldühíti őket, írnám továbbá. Ha csak elvakkantja magát egy kutya az utca túlfelén, apa vagy a fia – érdekes módon sohasem mindkettőjük – előrohan óljából és elkezd fennhangon, szintén vonyítani;
akár meg is támadják a kutya gazdájának kerítését, tépkedve a tahoid szokás szerint utcáról bebámulva elhaladók miatt kitett nádborítást. Más alkalommal petárdák tömegét zúdítja az ifjú homokos az úttestre, így torolva meg a kutyaugatást, a gyerekzsivajt vagy mindkettőt. S talán azt, hogy hülye és alkalmatlan arra, hogy neki ebből bármelyik legyen.
A kutya ugyanis „hangos”. Amikor a furcsa életvitelű, bűnözői vonásokkal rendelkező, mintegy 50-es IQ-jú haverok érkeznek éjjel vendégségbe, és tahóéknál kialakult szokások szerint egyfolytában nyomják a dudát (a kapucsengő használata című tételt csak 55-ös IQ felett húzzák), izzva a mindig is beteljesületlenül maradt vágytól, hogy valamelyik szomszéd kijöjjjön, rájuk szóljon, s azt majd jól elverik, nos az nem „hangos”.
Hasonlóképpen feldühíti őket az utcán álló fa puszta léte; sunyi módon, egy-egy ágát kivágva, évek aprólékos munkája során irtották ki az előttük álló fát az átnyúló ágak, fák csonkolásában, a mások kerítése előtt a járdára kiszökkeni merő indák, bokrok letördelésében („nám fírek ál tűűle”) mindig készségesen jeleskedő proli szomszédok élénk helyeslése közepette.
Persze mindez 
afféle fikció lett volna, kiraktam, aztán leszedtem, ugye. Még nem éreztem kereknek a történetet, vagy ki tudja miért.
És most ott a lyuk, illetve helyette a már felrakott helyett ez az elképzelt történet, aminek a megélésébe, egy ilyen élethelyzetbe ugye senki nem menne bele.
Mert így nem lehet élni.
