Etológusok, kutatók sokasága kereste a választ: miért hallatják a farkasok jellegzetes, velőtrázó üvöltésüket – hangzik el az egyébként nagyon színvonalas, látványos videón, mely a farkasok életéről szól.
A kérdésben van valami kivédhetetlenül bumfordi, komikusan nagykabátos; mint amikor B. Gizike kitűnő tanuló, aki kémiából írt házi dolgozatával feltűnést keltett a diákolimpián, irodalom órán nekilát, hogy akkor most elemezze a Költő Költeményét. Annyi is lesz szegény versnek: Gizike sebészi pontossággal fejti majd le a metafora „piros belső udvarát”, megjelöli Költemény helyét Költő életében, precízen rávilágít Költemény mondanivalójára, valahogy így:
„Rímek ...5g
Jambikus lüktetés..15 dkg
Hasonlat.. 30 g
Tehát, mondanivaló: 15 dkg, 35 g; ez a vers súlya is egyben Költő Költészetében.
Ezt kellett bizonyítani.”
És tehetetlenül, kalimpálva hullik a semmibe szegény néhai Költő Költeményével együtt; rögeszmés magyartanárnénik és félresikerült, titkos fűzfapoéta irodalomtörténészek gyomorsava emészti a vers cizellált díszeit, a Rutin gyilkos, saras mancsa tördeli darabokra Pegazus szárnyait, míg csak hasznos seresló nem lesz szegény légies négylábúból (lásd Huszárik Elégiáját!)
Miért üvöltesz?
De hát miféle etológiai, élettani, vagy akár pszichés haszna lehetne az üvöltésnek? Miért pilickél kilométernyi magasságban a pacsirta, fölemelkedve létének milliméteres fonalán, a világ felett grammnyi testével, hogy ott dicsérje az Istent; miért alakítja szeszélyében játékszerré a kilométeres sziklafalakat a tenger; miért borul le a tenger partján, megérezvén az elemek iszonyatos súlyát s a maga porszemnyi létét, az ember fia, s miért keresi a vízen szemével, egy távoli halászcsónakban, Jézust, úgy érezve, hogy ez lesz a pillanat: most felbukkan társaival, s kiszáll, megindul a fodrozódó víz tükrén.
Miért üvöltesz?, kérdezte ostobán, a zsarnokság mímelt értetlenségével tőlünk egy korlátolt újságcikk, a faliújságra tette ki valaki a gimnáziumi osztályban 1978-ban, s a koncerteken torkukat szabadjára engedő fiatalokat bántotta meg ezzel a primitív címmel. A magából kikelve ordítani kezdő, a létezésére riadt ember kétségbeesését, a felsíró gitárok által megpendített, liszti preludes-öket átérző, a világ valós tartalmára („mi az igazság?”) még ráérezni képes tizenéves persze nem illett bele a szocialista kisemberről alkotott világképbe.
Üvöltöttünk, mint a farkasok, érezve és hallva egymás ijesztően gyönyörű hangját, érezve, hogy kiáltásunktól leomlanak majd Jerikó falai. S a Heródesek ijedten tépdesték szakállukat.
Miért üvöltenek a farkasok?
Miért szökkenek szárba a nyár ezerszínű virágai a télre holt-kopárrá szürkülő mezőn? Miért írnak verset kivégzésük előtt a költők? Hogy is kiáltotta Chénier, mikor a mai, uralkodó világszellem harcosai, a francia forradalom hóhérai a vérpadra hurcolták?
„Pourtant, j’avais quelque chose là !” ( „Azért még itt lett volna valami.”)
S a fejére mutatott.
... De, mint Fouquier-Tinville közvádló (a korabeli Biszku Béla) rikoltotta, „A forradalomnak nincs szüksége költőkre!”
A keleten-nyugaton máig tartó, szélsőbalos, szélsőlibsi, minden szépséget vad gyűlölettel romboló és betonba öntő forradalom, mely hazug távlatokat ígér, reformokról raccsol egyre, s meghamisítja a múltat, csak éppen a jelenre nincs magyarázata, ez a forradalom továbbra sem igényli a költészetet. A nemzet színházában ökörfejbe hugyozást színelőadás címen, a Szépség naponkénti meggyalázását, az emberi és természetes kigúnyolását, a házasság szentségének sárba ráncigálását, a bódulat, a hamis egek földre ráncigálását, azt igen.
De a költészet, a farkas szabad és szép üvöltése, a madár szabad röpte, a hajnalban hazatérő csorda kolompja, a völgyben az álmosan nyújtózó falu családias meghittsége, az nem kell.
Az emberre, az eszmélőre, a farkasra, a szabadok nemzetségének e kivesző fajára rácsodálkozik csak tudálékos korunk:
„Miért üvöltesz?”
