Így gondozd az Esterházydat.
Volt egyszer egy olvasó, maga is tollforgató. Olvasgatott szép reményekkel szép reményű korszakában, a magáéban és tán országának is hasonló időszakában. Olvasgatta tehát Hajnóczyt, Szőcsöt, Zalánt, Balázs Attilát (Cuniculus, azóta is megvan, kislánya most betűzte ki a könyvespolcon, cu-ni…) – és persze Esterházyt, reménykedve új ízekben és színekben, mint amikor az érdi fennsíkon, Sóskút határában, feküdt a füöldön a tavaszban a megmaradt puszták egyikén, és különös ízű gyomokat rágcsált, hogy a tavaszt még jobban érezze.
Aztán beköszöntött az érett, tiszta nyár, a tatár horda fogta magát és haza vonult.
És Tempefőihez hasonló, ábrándos arccal nézte az Olvasó, ahogy haza készülődnek; érezte, hogy még Író is lehetne, hiszen neki személyesen, a rendőrségen mondták meg ifjú korában, hogy amíg itt a Kán rendje uralkodik, ő biza egy sort sem írhat le Tatársztán tartományi sajtójában. Ne is álmodozzomn arról, mondta a nyomozó aki bevitte, hogy maga itt valaha újságíró lehet.
Szóval eljött a nyár, és az orrba rúgások ideje. Különös arcú, ideges emberek jöttek, akik egyáltalán nem örültek annak, hogy a tatár kán kivonja az országból iszonyatos, falánk hordáját. S az Olvasó döbbenten ismerte fel, hogy ezek egyike-másika ugyanaz az Író, akitől új színt, új ízeket remélt, s persze a közös örömet és bánatot, a szolidaritást azzal, amit ez a csonkolva is életerősnek megmaradni képes, elpustíthatatlan és szent Ország jelent. Hazát és Nyelvet, Otthont és Életerőt, Hitet és Reményt egy forrásból vélt eddig meríteni, hiszen mi más is adhat erőt Mária honában. Az ezer éves hazában, melyet első, szent királya felajánlott a Szűznek.
S erre jöttek, igen, mint már mondottuk, az orrba rúgások.
Az Így gondozd a magyarodat, a Lenin-szobor eltávolítását kigúnyoló újságcikkek, a senkiházi hazaárulókhoz pártolás olyan imádott énekesnő részéről, akinek minden szava, minden lemeze, minden mozdulata tömény méz volt, Álmodozás és remény, aki Arany János balladáit is énekelte, s biztatott hogy meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink.
Így gondozd a magyarodat. Az ember csillagokat látott, fogta vérző orrát. Lehet ez? Hogy a magyar író nem magyar? Akkor miféle? És milyen megcsalatásban éltünk eddig? Mi az, hogy micisapka a Korona, ki az édesanyjukat merik ezek a tekergők nacionalistának nevezni?! Kik ezek, oláhok, hogy így beszélnek az ezerszáz éves Nemzet keletebbre élő fiainak millióiról?
No, persze a sebek begyógyulnak, ha túléli az ember. Hogy a szent Ország túléli-e ezt a szétszóratást és árulást, az már igen nagy kérdés.
Szóval mindezen csalódásokhoz képest az ember már csak jót derül az olyan látványokon, amikor tudathasadásos írónk, aki nem szereti a magyarokat, de szeret itt élni és élvezni kizárólagos jogait a korábban a mi szegényes fillérjeinkből összegründolt dúsgazdag, a piacot teljes előnnyel taroló kiadónál, szóval mikor e furcsa kentaur felbukkan a tatárok által itthagyott, ósdi rablóbanda egy színes kiadványán.
Ha az ember jól kimulatta magát, már csak hab a tortán, hogy a maga pökhendi takonyhernyó stílusában tiltakozik: kéhem, én független vagyok, kéheeeem!
Független vagy, Esterházy. De nem a tatár horda nyakunkon maradt csauszaitól. Hanem mindattól, amit annyira gyűlöltök: Istentől és Hazától, nemzettől -- és leginkább tőlünk, a régi, lelkes Olvasóktól.
