Életidegenségünkre, mely meggátolja közösségünket abban, hogy egyrészt valódi közösséggé szerveződjön, másrészt kifejezze saját akaratát és identitásként megnyilvánuljon, mi sem jellemzőbb, mint hogy tapintatosan megkerüljük őket, nehogy megzavarjuk a martalóc hadat saját elemi jogaink korlátozásában, minek nekünk ugye a mozgáshoz, a tulajdonhoz és az emberi méltósághoz való jog. Pedg mi vagyunk, s nem utolsó sorban mi lakunk itt jóval többen; Istenem, ha csak az itt élő férfi lakosság egyneggyede az utcára vomulna, és megkezdené a járőrözést saját javaink védelmében... A martalócoknak rögtön torkán akadna a szó.
Valami fura rítus keretében bukkannak elő e furcsa népek minden tavasszal, amikor a fölös holmiktól való megszabadulás céljából egy hétre lehetővé válik az ócska rongy, a használt bútor vagy a kiöregedett számítógép utcára rakása, melyet e limlomok minden alkalommal meglepetésszerűen zajló, de egyszer bizonyosan bekövetkező összeszedése követ.
Honnan, honnan nem, de azonnal itt teremnek, ahogy az első érdektelen papundekli dobozok és kibelezett mosógépek leérnek az utcára. A rendetlenség, a piszok, a káosz, ami talán őselemük, mágikus energiát kibocsátva szívja magához ezeket a kísérteties figurákat. Már az első napokban bekövetkezik a telep megszállása. Védekezzünk bár ravaszul úgy, hogy a magisztrátus titkos levélben értesíti a polgárt, mikor huzakodhat elő holmijával, az ő finom érzékeik legyőzik az efféle complotot.
Profi hadviselő félként először a fontosabb kereszteződéseket veszik ellenőrzésük alá. A gyalogjáró mellé tett lomot a járdára húzzák, a zsákokba csomagolt holmit kiforgatják, az üveges ablakszárnyakat összetörik, így a kupacok vulkánszerűen törnek ki és lávára emlékeztetve terülnek szét, fél évig is akár biztos defektre ítélve minden arra guruló biciklistát. A szemét eszkalációja tehát azonnal kezdetét veszi, bár ők igyekeznek ezt mindig egyfajta sorscsapásként, akaratuktól függetlenül bekövetkező következményként értékelni, különösen, ha valamely bátrabb lakos megkérdi tőlük: mégis, ezt hogy képzelik.
A sértettség egyébként is alapélményük. Aki nem kezeli legalábbis optimista derűvel nyomasztó jelenlétüket, az xenofób. Hogy szeretik ezt sziszegni.
Életfelfogásuk, a közösséghez - melynek levetett rongyait morogva őrzik – való hozzáállásuk követhetetlen. Mindent adjunk át nekik, ezt várják el tőlünk; mindent, amivel a kezünkben az utcára lépünk, vagy amit kertünkbe bekukucskálva megpillantanak. Ha ezt nem tesszük meg, szitokáradat keletkezik, de épp ily megvetően forgatják az utcára kitett szegényes holminkat is. Mi legyünk jók hozzájuk és egy cseppet sem xenofóbok, de ők jogosultak vascsővel megfenyegetni biciklizni eredt gyermekeinket, hogy adják át nekik a drótszamarakat.
Ahogy a lomok komplett eltakarítására sor kerül, maguk is eltűnnek. Egy polgártársunk látta, hogy egy egész rajnyi martalóc a csatornán át vonult ki egyszer. Felnyitották a fedlapot és egymás után tűntek el a föld alatt. Az utolsó példány, egy különösen erőteljes haramia még egyszer körülnézett, mielőtt elindult volna a lefelé vezető lépcsőn.
