Döbbenten hallom a rádióban, olvasom blogokon: a trehányságból bekövetkezett, iszonyatos ipari katasztrófa sújtotta Devecser határa újra zöldell, a falu portáin egymás után döntenek úgy a gazdák, hogy mégiscsak maradnának. Az irtózatos vörös áradat után szinte csodát hozott a tavasz: a magyar föld megmutatta, hogy képes a legvadabb pusztítás után is életet adni azoknak, akik kitartanak rögein.
Mint már annyiszor, villan meg eszemben, mint már oly sokszor, s így hittük húsz éve is, hogy a magyar föld hamarosan megújul történelmünk legpusztítóbb vihara, a negyven évnyi vörös áradat után.
A hangulat hasonló volt: lecsupaszított országban tántorgott a megtört gerincű, sápadt öntudat, földünket még a megszállás utolsó esztendejében is meggyalázták, kerozinnal mérgezték a barbár hódítók. A devecseri és kolontári, a pusztítás nyomát törzsükön határozott vonallal őrző, a föld feletti részen szétmart, a magasabb régiókban zöldellő fák látványához hasonlóan úgy lehetett járkálni fővárosunk utcáin, hogy kellően magasra nézve az ember még látta a sértetlen oromzatokat, a régi reklámok nyomait; egy-egy régi fa redőnyben, kitett virágos díszítésben, nemzeti zászlóban annak jeleit, hogy egykor koherens civilizáció volt föllelhető a vad, vörös barbárság által szétmart Budapesten, az összevizelt kapualjak, szétomló bérházak, a tömeggyilkos Lenin arcmásától és gyárakra, sőt itt-ott boltokra is rakott ötágú csillagoktól még 1988-ban is hemzsegő utcák városában.
Zöldül Devecser, és az emberek maradnának. Vigasztaló csoda egy országban, mely odáig züllött, hogy bágyadtan eltűrje, amint idegen szívű miniszterelnöke zavarja ki az országból annak polgárait. Csodás, reményre okot adó jel lehet azután, hogy a negyvenegynéhány évnyi zsarnoki megszállást húsz évi halott csend, a Csipkerózsika-álom előbb a hibernált nemzeti lét Gorenje-hűtökbe fagyasztott, majd korszerűen, elektronikusan újratöltött változatában tartott tovább.
Ebben a tetszhalott, szendergése közben a Balkán felé süllyedő országban húsz éve nem ébred föl a civil szféra, nem alakulnak valós szakszervezetek, szó sincs adófizetői öntudatról. A bolsevik érában minden szellemi és tárgyi tulajdonától és nemzeti identitásától is megfosztott, pedig alig több mint fél évszázada még az ország szellemiségét, lendületét, erejét meghatározó középosztály halk nyavalygáson kívül semmiféle tiltakozást nem tanúsítva hagyja, hogy beleolvasszák egyfajta gyanús, dél-amerikanizált társadalmi masszába. Egy cukros, orosz édességre emlékeztető balkáni egyvelegbe, hol a társadalom csúcsán gyanús gazdagságot szerzett hatalmasok nyerészkednek cinkos vigyorral, miközben a Kádár-rendszer óta változatlan formában a tanár kevesebbet keres, mint egy utcaseprő.
Jó lenne ébredni már, és visszatérni falvainkba, melyek jó részében harmadik világbeli állapotok uralkodnak, s melyek nagy részében e tavaszon sem keltek csibék, kiskacsák, ludacskák, ahol a kerteket fölveri a gaz, ahonnan a fecske is elköltözik, mert nem tartanak állatot, nincs trágya, legyecske sem, szúnyog sem lassan, mit enne hát szegény.
Venni kéne egy nagy levegőt és lebontani az élhetetlen lakótelepeket a posztkommunista vezér és köztörvényes sleppje által élhetetlennek aposztrofált falvak helyett, s a több százezer még létező magyar családot szépen, lassanként útnak indítani haza, a falvak, kisvárosok biztonságos közegébe. Munkanélküliség?? Nevetséges. Az "elmaradott" Franciaországban és Hollandiában ma is milliók élnek gazdálkodóként földjeiken, vagy kisiparosként, tanítóként a kistelepüléseken; ha valamiben nem szűkölködnek, az a munka. Tya ja, kérem, ők mondjuk nem hagyják parlagon a földjeiket, igaz, nem is volt kommunista diktatúra, mely kiszorította és az élhetetlen nagyváűrosi lakótelepkre kényszerítette őket onnan.
Igen: nehéz lehetne a visszatérés. Többek között a falvainkat már ellepő új honfoglalók barátságtalan, egy más kontinens mentalitását hordozó viselkedése, a visszatérő őslakosok várhatóan agresszív fogadtatása miatt. De ha egy adott településre szép nyugodtan megérkezik háromszor annyi őslakos, mint ahányan, hogy is lehetne szépen mondani, a szélső házakból jobb híján az utóbbi időkben oda beköltöztek, minden fejhangú hazai és európai nyávogás feleslegessé válik, és hiszterizált konfliktusok helyett megkezdődhetne végre a húsz éve késlekedő, tavaszunk által oly sürgetett országépítés.
És kizöldülhetne végre Kert-Magyarország, ahogy az elődök álmodták meg, nem is olyan sokkal a pusztító vörös áradatok országromboló korszakai előtt.
