A régi Magyarország déli határvidékein, Hidastorjától nem messze és szintén a Duna jobbján, a Balkán felé szolgáló dombos vidéken fekszik Zaborc és Varáncsa. Harnélia szorgos hatóságai az állam nyelvére követhetetlen logikával lefordított útjelző táblával látják el e két községet: „Zabortín, Várinc”. Rejtélyes megfontolásból Varáncsa ménjeinek itatókútja után, az utolsó porták előtt újabb tábla is díszeleg, mely szerint itt kezdődik Harta-do-Várincy. Y-nal vagy anélkül, de ezekkel a táblákkal valakik előbb –utóbb rendszerint, ahogy errefelé mondják, „csufot csinálnak.” Hogy, hogy nem, de a traktoros véletlenül kiszántja, s a helyi buszjárat ezeréves sofőrje, Szánta-Zalán bátyó is nem elsodorja? De baleset nincs, mert a legények előző este egy kicsit már meglazították, mesélik a helybéliek széttárt karral Mrátyunak, a harnél milícia mindig gyomorbajos tizedesének, aki helyszínelni ilyenkor rendre megérkezik a „Várinc” tábla roncsaihoz, mely mellett valahogy sértetlenül megmaradt a kisebb és szerényebb, a helyiek saját költségén felállíttatott „Varáncsa” felirat.
Mrátyu csak morog a bajsza alatt, jól tudja azt is, hogy egyrészt, persze, „a zaborci legények voltak, onnantrul, la”, másrészt ha venné a fáradságot és az üzemanyagot, hogy elbruttyogjon jó öreg Bussegova motorkerékpárjával a szomszéd faluba, ott már szinte várják a helybeliek hogy heves taglejtésekkel bizonygassák: bizony, bátya, a varáncsaiak megint átverték.
A két faluban – melyek valóságos zsebtelepülések a hídfőt őrző, emeletes vegyesbolttal és mozival is büszkélkedő Hidastorjához képest – vége-hossza nincs a szomszédról tréfásan el-elejtett szólásoknak. 
A zaborci leányok „kikapósak”, ám minden varáncsai „garasos”; Zaborcon „borravalót osztanak még a halottas kocsisnak is”, Varáncsán viszont rí a malac, mert csak pehelybe kapja a kukoricát. Nemcsak rossz előítéletek élnek, persze (hiszen ellenségeskedésnek eleve nyoma sincs a magyar községek között): a zaborciak szerint Varáncsán lehet csak jó csuprot, kendőt venni, míg Varáncsa népe esküszik a zaborci borra: míg a sörtül a hasa nő az embernek, a jó zaborci verestől a f..sza, tartják a helyi kocsmában.
Hidastorjától idegenkednek kissé, úgy vélik, ott aztán igazán rátarti népek laknak, s legszívesebben a vámot is kivetnék a hídra, mint ahajt régente tették; ám abban megegyeznek, hogy „Hidastorján vett bihallal könnyű a szántás”, a hidastorjai lányok orcája pedig finom, mint a batiszt kendő.
Az első világháború halottai számára mindhárom községben emeltek régebben emlékművet, még ha kevésbé díszeset is, tartva a területen berendezkedő, új harnél hatalom rosszindulatától. S nem alaptalanul; egy nap kisebb ármádia szállta meg a három falut, elvitték a hősi emlékműveket s néhány helyi ifjat, akik kisebb küldöttséget képezve a három falu nevében a parancsnokot felkeresték, s neki illendően előadták kérésüket, hogy az elesettek emlékét őrző oszlopokat a három faluban megőrizhessék. A fiatalok közül csak Pataki János került elő, évekkel később, megtört, tompa tekintetű férfiként. A rabtábort, ahová őket sok-sok magyarral vitték, kevesen hagyhatták el élve. Nemrég magyarországi filmeseknek a tábor helyét megmutatta; sok ezren haltak ott meg, miközben Magyarországon (vagy ami a távolban, igencsak megszabdalva épp hogy megmaradt abból) a gyerekek csillogó szemmel szavaltak verseket a hős harnél partizánokról, akik küzdöttek a napotizmus ellen. Mert olyan csúf dolog nincs több, mint a napotizmus. Ezek a magyarok felnőve is csillogó szemmel beszélnek majd a harnél férfiak legendás vonzódásáról a fegyverekhez.
No, azért a Duna jobb partján sem estek fejre a magyarok attól, hogy kissé ott hagyták s elfeledték őket.
Áll Varáncsán, Tornyi Matyi bácsi portája előtt egy ütött-kopott, ódon feszület. Olyan falusi Jézus-képe, lyukacsos kissé, de jó nagy mégis, a fakereszt is megvan, amire még 1776-ban reá illesztette Krisztus képe mását Tornyi bácsi valamelyik felmenője, Tornyi Istefán kőfaragó, ahogy a neve a temetőben áll. No, hát ez a szép kis feszület lett a három falu közös emlékműve. Ide hordják halottak napján mindhárom településről a koszorút , a gyertyát; itt emlékeztek arra magukban, amikor a harnél partizánok a második nagy háború végén bejöttek és teherautóra rakták Hidastorja iskolájának nagy, végzős fiait, csak a fiúkat, hogy viszik munkára őket. Kivitték valamennyit a falu határába.
Legéppuskázott holttesteiket hamar megtalálták, de a partizánok tovább álltak addigra, mert a napotizmus Magyarországon is dúlt, és segítettek ott is egy kicsit a szörnyű izé ellen harcolni. Mondom, a magyarországi tanult emberek, egy részük legalábbis, a mai napig igen hálásak ezért.
Tornyi bácsi kertje alatt mindig nagy a sokadalom november első és második napján. Mindhárom faluból jönnek a népek, feldíszítik gyertyáikkal a feszületet, meg a szomszédos temetőt, éjjelre aztán úgy fénylik a varáncsai alvég, ahogy a magyarországi turisták mondani szeretik, Harta-do-Várincy, (így szeretik mondani ahogy az útikönyvben áll, aztán meg ők ugye nem napotisták, s amit még sietnek mindig elmondani, nem nacionalisták), úgy ragyog és úszik a varáncsai alvég, remegve a sötétség ha0talmas fátylai alatt, mint régente Mátyás díszes gályái, ha kivilágítva éjjel megérkeztek Budáról s kikötöttek Hidastorja híres hídfője előtt.
Ott állnak csendben a falubeliek a fényeknél, be-betérnek később Bütykös Béláék korcsmájába, ahol a jó zaborci veresbort mérik, meg a felvégre is elszekereznek, vagy autóval eldöcögnek, mondjuk a Máriássyék vendéglőjébe. És leülnek egy asztalhoz a hidastorjaiak, meg a zaborci atyafiak, s a varáncsai gazdák. El-elüldögélnek csöndesen, nincs ilyenkor kötődés azon, hogy ki honnan jött; halkan brummog a magyar szó, ki-kicsapva a hűvös légbe a kocsma elé. Énekelnek is kissé, ők még tudják a régi énekek zöngéjét, dallamokat, amely meghökkentette a világot, mely meghallgatta, fejet csóvált, aztán napirendre tért fölötte; „szép balkáni zene ez a magyar, vagy cigány”, mondták. Tudnak-e erről, vagy sem, sokat a világra nem adnak; reggelre útra kelnek, várja őket a végtelen dombság, a megfagyott tenger, melynek hullámai között meghúzódnak még a sáncok, melyekbe régen ágyúkat vontattak, ha kontyos török vagy pusztító rác horda tört Magyarországra.
- - * - -
Szó sincs arról persze, hogy a magyar szigeteket körülvevő balkáni szláv nép kultúrája, nyelve ne volna hatással a falvak életére; s fordítva, hogy a magyar jelenlét ne lenne érezhető a Balkán e kapujában. Szép példája a kölcsönös egymásra hatásnak az a töredékben fennmaradt népdal (ballada?), melynek főhőse, Panka valószínűleg az egykori hídon kel át, a régi Királyáság, a víz bal partján, kissé följebb fekvő Kunszenttamásba igyekszik. A vele alkudozó legény szólal meg a környékbeli falvakban gyűjtött harnél népdalban is. Ezt támasztja alá a leány nevének megismétlődése, s hogy a kislány a Dunán kel át:
Virágos Panka
Virág hajába
Átkelt a hídon
Kunszenttamásba
Ne menj át Panka
Vásári napra
Alkudj meg vélem
Még vasárnapra
A te portékád
Megvészem Panna
Keszkenőd ráncát
Csizmádnak táncát
Nem adom néked
A keszkenőmet
Átmennék biz én
Nem kell a pénzed
Virágos Panka
Virág hajába
Átkelt a hídon
Kunszenttamásba
..s a harnél változat, melyet magyar fonetikával, körülbelül úgy jegyeztünk le, ahogy a búcsúban, a bort felvásárló gazdák látogatásakor, közös mulatságaikon a magyar vidékeken is el-eléneklik:
Paná, no holmec
Páni hónec
Panú do holmec
Páni Páni
No Dunáju hrávké
Ne zolovec
Nu ne zolovne
Dunáju hráfká
Paná milovká
Zemcsuzsinja
Milovna Paná
Panáckovná
