Hát, akkor nézzük magyar íróikat. Nem írnám le, hogy íróinkat, legalábbis nem szívesen.
Miért?
Vegyük például Nádas Pétert.
Íme atz árokásó c. blogról néhány sor: : … Nádas Péter is szabadon bánik a valósággal. Például így lesz apjából elhárító tiszt, amikor a valóság az, hogy kommunista szüleiből a Rákosi-rendszerben állami tisztségviselő lett, de nem az állambiztonság munkatársa,
vagy így kapunk egy képet Leni Riefenstahlról, amint éppen közeli tarkólövés után agyvelő kifröccsenését kénytelen végignézni.
Igen, nem is tudna más nekem hitelesen beszélni a kamaszkoromról, amikor értelmiségi szüleim miatt hátrányos volt a származásom a munkásszülők gyermekeihez képest, s újabb gondokat jelentett, hogy nem léptem be a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, amelynek így a nevét annyira utálták kimondani a kiszesek. A megélt faji megkülönböztetéstől lényegében egyáltalán semmiben el nem térő élményt ki más is tudná nekem élethűbben megjeleníteni, mint egy olyan úriember, akinek véletlenül kommunista tisztségviselők voltak a szülei.
Istenem, akkor inkább Ulickaja. Aki azonosulni tud a kommunista diktatúra gyötrelmeivel, aki megírja, megjeleníti a bolsevikok vad terrorjának iszonyát is; de meg tud szólalni az emberiesség nyugodt, csöndes szavaival, s rálát az utca embere sokszor oly érdekes, hétköznapinak tűnő és mégis regénybe illő életére is.
Aztán itt van Vámos, a kétségtelenül tehetséges lektűr-író. Aki kedélyesen elcseveg azonnal és jó minőségben, tonnaszámra kiadott könyveinek egyik-másik lapján arról, hogy az ötvenes évek elején milyen volt nyaralni a Belügyminisztérium üdülőjében. Tényleg, milyen volt?
Mással nem is tudnék jobban együtt érezni, más nem is látja magyarabb szemmel a világot, mint ezek az urak, nekem, magyar embernek élmény őket olvasni.
Konrád…
„Apja jómódú zsidó vaskereskedő, a család Berettyóújfalun élt. Az 1944-es üldözések idején Konrád pesti rokonokhoz menekült. 1946-ban a debreceni református kollégium, 1947–1951-ben a budapesti Madách-gimnázium tanulója volt. Polgári származása miatt nem jelentkezhetett egyetemre, de fölvették az Orosz (később: Lenin) Intézetbe, innen iratkozott át 1953-ban az ELTE magyar szakára” – meséli a Petőfi Irodalmi Múzeum weblapja.
No, ő aztán az én emberem. Gyuri bácsi, milyen volt a Lenin intézetben, amikor Budapesten az ükapa óta birtokolt, elegáns villából kialkolbólítva, bútoraiktól is megfosztva édesapámék földre dobott kabátokon aludtak kisgyermekként, katonatiszt nagypapám pedig örült, hogy családja puszta léte nincs veszélyben s ő segédmunkás lehetett?
Tessék már elmesélni…
Ulickaja érdekes módon meglátja a kommunista diktatúra iszonyatos nyomorát, segít átélni az elszegényedő középosztály mindennapjait. Ő miért tudja ezt megtenni, kérem szépen?
Őnála miért bukkan fel a rendből az utcára tett apáca, s én magyar írótól miért nem olvashatok egy sort a Pesten egy időben százszámra utcára üldözött lányokról, asszonyokról? Kik közül egyet a nyomor ellenére felmenőim is befogadtak?
S kiket Fekete István tucatjával telepített saját lakásába, kockáztatva hogy elviszik a pribékek?
És, bár Ulickaja a lélek minden poklát megjárja, neki miért nem jut eszébe hogy trágár szavakat makogjon félhülyén? Mint orosz író? Véletlen-e, hogy az ávósok voltak „író”-ink e furcsán sikeres csoportja mellett híresek a trágyaszájúságról?
Miért van az, tessék mondani, hogy Szabó Dezső sziporkázó regénye, az Életeim… úgy fest le háborút és boldogabb korokat, szenvedést és reménykedést, hogy egyetlen csúf szót nem ejt?
Azért fel-felcsillan a remény. Itt van például Pálfi Norbert kitűnő könyve, a Noé és bandája. Szédületes humorral, könnyed eleganciával megírt, jól szerkesztett kötet.
Legközelebb talán innen kéne folytatni. Ha mélybe indulunk, esetleg vissza sem térünk onnan; itt az ideje, felfelé!
