Vörösen izzott, a vízbe mártástól hatalmas gőzfelhőt pöfékelt a vas, amikor az arcára húzták. A kín, amit kiállt, eltörpült a vágy mögött, hogy végre elrejtse az arcát.
A lehűlt fém mégis, csikorogva bár, de megrándult, az elmetszett hangszálak megrezdültek.
És így is előtört belőle a hang, ami darabokra törte körülötte a kristály poharakat, fekete festékkel loccsintotta össze az ablak keretét, elhervasztotta a kertben a virágokat.
A levelek, amiket szeretteinek küldött, galád csúfságokkal lettek teli, a szavak, amiket kiejtett a szájából, mérgezett nyílhegyként süvítettek elő.
S az arc, az átkozott álarc is elővette azt a gúnyos ajakbiggyesztést, amitől sírva fakadtak a szökőkutatak, és méreggel telt meg a virágok kelyhe.
Ó hogy súgja a kedvese fülébe vasálarcban, sziszegő, mérgezett nyilakat köpködve, hogy ő még ő, és minden a régi.
