osztályidegen

Ugye, nem akarod elmondani? Ezzel szakította félbe rögtönzött úti beszámolómat az első magyar, amikor a helyszínről visszatértem. Nem, a nemzeti mivoltát megtagadó, nemzet helyett jobbára magyarságából kivetkezett, létét az ezeréves nemzet büszke és felelős tudata helyett holmi háromnapos emlékezettel tengető, konzumidióta rényként vegzáló hazai „lakosság” számára valóban nincs mondanivalóm. De amit láttam, örökké bennem él.

Először is a halálfélelem. Ahogy döngették a nagykaput, a kezükben kapával, ásóval.

Aztán annak a megélése, hogy azért, mert magyar vagy, ma este elpusztíthatanak. Az utolsó este a helyi magyarokkal, a magyar tüntetők által megszállt Megyeháza előtt

A többi városban élő magyarok, akik fontolgatják, hogy autóba üljenek, elinduljanak-e. A rendőrségi gyűrű a város körül, a lezárt közlekedés.

A busz, ami a küzdelem egy pillanatában menekvést kínál. Egy-két gyermek és asszony száll föl rá mindössze.

A düh, hogy a történtekről a média túlnyomó többsége meg sem próbál érdemben beszámolni; a lakossággá züllött konzumidiótákat talán nem is érdekelné.

Aztán a magyar testvérek sorsa felett érzett aggodalom, s a keserűség; a lelkifurdalással vegyes megkönnyebbülés, amikor hazaérek egy országba, ahol mindez velem, magyar emberrel nem fordulhat elő. De velük, magyar emberekkel, az ő hazájukban, a nemzet általuk lakott szálláshelyén bizony megtörténhet.

Marosvásárhely, 1990 márciusa.

S a nap, amikor arra ébredek: nincs többé ország, ahol mindez velem, magyar emberrel nem fordulhat elő.

Sajóbábony, 2009. novembere.

A magyarok, akik elindultak, hogy segítsenek. A rendőrségi gyűrű a város körül.

Sajóbábony, 2009. novembere.

Mindaz, amit kivált egy magyarból (hányan vallhatjuk még annak magunkat?), hogy egy városunkban azt ordították: holnapra megölünk minden magyart.

Holnapra megölünk minden magyart. Ezt ordították Árpád-kori településünkön, melynek egyébként 94 százaléka vallja magát magyarnak, 6 százaléka cigánynak. (Hányan legyinthetnek a bolsevik időkben jól megtanított, s az újabb nemzedéknek is tanítgatott mozdulattal arra, hogy Árpád-kori?) Így óhajtották talán ünnepelni, hogy a település négy hónapja várossá lett. 94 százalékos magyar várossá.

A düh, hogy minderről az országos elektronikus média tekintélyes része nem számol be; a lakossággá züllött konzumidiótákat talán nem is érdekli.

A történteket követően melyik az az ország, ahová, végigélve más tájakon látott borzalmakat, visszahúzódva az otthoni, védett tájra, hazatérhetek? Ahol velem, magyar emberrel ilyesmi nem fordulhat elő?

Melyik az a történelem, az a történet, amit nem vagyunk hajlandóak megtanulni, s ezért folyton ismétlődik?