Nemrég temették; lámpás fő volt ebben a minket körülvevő homályban. Épp rendet csináltam a munkahelyi asztalomon, amikor kezembe került egy cédulácska. A névjegye. Rajta kézírással a telefonszám, még ő jegyezte föl nekem egy újabb elérhetőségét. Nézd, ez ő, mutatom a velem szemben ülő kollégának.
No, ezt a névjegyet már nyugodtan kidobhatod, feleli.
Dehogy dobom ki, inkább elrakom, így én.
S egy pillanatra mellbe üt a két, egymással összeegyeztethetetlen világ találkozása. Mert vagy kihajítom az emléket, a legtermészetesebb mozdulattal, hiszen viselőjük elmúlt, nincs többé, vagy hűségesen megőrzöm, meghosszabbítva földi létét egykori tulajdonosaiknak.
Az alkotása persze fönnmarad, beszélünk majd arról, amit létrehozott. Az a típus volt, mint Hamvas Vidalja, aki a Karnevál végén leveszi a szereplőkről az álarcokat.
Maga mondta, hogy megnyitott nem rég egy ajtót munkája közben, s a látottak miatt inkább örökre becsukta. Olyasmiket tudott volna meg környezetéről, ami elborzasztotta őt.
Az idő előrehaladtával életem egyre több ilyen mozaikdarabja kerül ki e földi világból. Szaporodnak az eltávozottak, s lehet, egy napon többen lesznek már a túloldalon. Az ember belekapaszkodik az ilyen cetlikbe, egy fél cédulába is, mint egy félcédulás, nem hagyja lehullani a még kézben tarthatót.
Miféle képpel várnak majd a régi ismerősök? Megőriznek-e valamit abból, ami itt van? Összerakhatjuk-e majd újra ezt a fenti világot?
