osztályidegen

Ha ott állna végre a lovas szobra.

Fehér márványból akár, mint a klasszikus korok, a nagy korok hőseié.

Valahogy olyan méltánytalan az egész. A város, amit ismét vörös rongyokba öltöztettek, és képtelen kigyógyulni a vérrel-vassal rákényszerített szerepből, melybe belegörcsölt a több mint fél évszázados, éjjel-nappal tartó hazudozás idején, ez a város nem emlékszik arra a mocsokra és iszonyatra, melynek véget vetett, hogy végre felszabadították. Hogy csöndben, különösebb felhajtás nélkül, de megjöttek a magyarok.

Élükön az utolsó hős, aki fehér lovon érkezett, az utolsó, aki húsz évig tudott várni, hogy folytassa útját, az elbitorolt hon felé. Aki bátran nézhet a történelem sunyi szemébe. Aki másfélszer nagyobb országot hagyott hátra, gazdag és erős hont, amikor távozni kényszerítették „sírjukban is megátkozott gazok”, mint amekkorát átvett. Ki csinálta ezt utána? Egy legyőzött, kivérzett, lezüllött, anarchiába fúlt, terrorlegények dúlta országból másfélszer akkora, ütőképes, az európai mércét megütő életszínvonalat biztosító, figyelemre méltó gazdasággal rendelkező államot ki tudott eddig varázsolni? A Horvátországot és Szlavóniát hazánkhoz csatoló Szent Lászó és Könyves Kálmán egy erős, hitében szilárd, európai rangot kiharcolt, ütőképes hadsereggel rendelkező államot gyarapítottak jelentős területtel. Ő azt a megcsonkított cafatot vehette át, melynek határai láttán ma is szégyenpír égeti az arcunkat. Az utolsó fő országunk élén, aki egyenes derékkal tudott végiglovagolni Kassa, Kolozsvár utcáin. Amit lehetett, megtette: visszatértünk. Hogy a világ mindeközben mit tett, nem a mi dolgunk. A világtörténelem ütközetei talán mégsem rajta múlottak.

Az általa fémjelezett korszakban ötezer iskolát nyitottak meg; rángógörcsös, eszelős csődgondnokok, sunyi tekintetű libatolvajok fémjelezte korunkban százával zárnak be ugyanezek, meg a jóval régebben épített tanodák.

Gyönyörű szállók, füstölögve száguldó, új tervezésű mozdonyok, több ezres, gyarapodó falvak, jól megfizetett, stabil életpályával bíró értelmiség. Ne feledjük: egy Ausztriánál magasabb életszínvonal. Katonatisztnek lenni dicsőség, honvédainkra, akiket gyakran látni, álmodozva néznek a lányok, az ezeréves egyház iskolák és szociális hálózatok sokaságát működteti. A hit erős, a nemzet arra vár, hogy ha a sors jobbra fordul, visszatérnek az elrabolt, országunknál nagyobb országrészek.

Ürességtől kongó, simlis csalók által szakmányban felhúzott irodaházak, elherdált nemzeti vasúttársaság, lángvágóval szétforgácsolt vasúti kocsik, rabló hordák által felprédált sínek, hatodrangú társaságok által összegányolt vagy máshol leselejtezett közlekedési eszközök, nélkülöző, vagy az országból pánikszerűen távozó értelmiség.  Katonát soha, sehol nem látni, katonatisztnek állni a huszonhatodrangú, iszonyatosan alulfizetett pályák egyike, a tiszti főiskola barbár módon, háborús csapást megszégyenítően szétrombolt épületeinek romjai lassan egy éve állnak, a szörnyű téglakupacokat senki nem hordta el. Sunyi hatalmi játék alázza még kolduszegényebbé a néhány meglevő egyházi iskolát, a társadalmat behálózó, hatékony szociális tevékenységéből annak idején géppisztollyal kizavart egyház nem sokat tehet a nincstelenekért.

Ráadásul a fővárosi elmeotthont, az ország egyik legnagyobb és legpatinásabb épületét is bezárták, az ország szívének lakosaira  szabadítva újabb szerencsétlenek tömegeit, s jövőre a törvény szerint a zárt osztályos dühöngőket ráküldve a néhány, itt-ott szétszórt,  maradék ápoltra. A hit épp hogy csak pislákol. Fél évszázadon át minden anyanyelvünkön írt vagy arra lefordított mű szereplője sietett megjegyezni, hogy nem hisz Istenben, akinek nevét állítólagos újabb felszabadulásunk után két évtizeddel is mindenütt, tüntetően kis i-vel írják. A hólyagok, azt hiszik talán, hogy így majd jól kiszúrnak a Teremtővel. Elképesztő bárgyúság.

Később, miközben lángokban állt Európa, egy sziget, mely a háború utolsó nyarán még érintetlenül állt, filmek tucatjait forgatták benne, a városokban álmosan gördültek tova a villamosok, s egy térképről újra leradírozott ország elitjének jelentős része bizony csak itt lelt menedéket, folytathatta még tanulmányait is. És csendőrök, bizony, a csendőrök vették körül a várost, megfélemlítve a megszállókat, amikor azok már nyáron hozzá akartak kezdeni gyalázatos tervükhöz, megalázott honfitársaink elhurcolásához. A másik szobrot a kárvallottak bizony ezeknek a csendőröknek kéne hogy emeljék, Ha volna még olyan ezen a világon, hogy hála.

Ha leszámítjuk azt, hogy némi játszmázásba bele kellett mennünk, nem akarván az így is halálos, egyéves pusztítás helyett hat évet szabadítani sajátmagunkra -- ha ezt leszámítjuk, ismerve, hogy nem egy idegen bolygón lakunk --  az utolsó pillanatig nyílt arccal és egyenes derékkal nézhettünk szembe a történelemmel. 

Erre károgja a tudatlan ember, hogy…

Nem, a szellem napvilágán ezek a szavak, amiket összehordanak róla; s mirólunk, akik tervbe vettük, és azóta sem adjuk fel a minőség forradalmát, nos a sok buta kárálás, a megbélyegző rikoltások értelmetlenné válnak. Le sem írjuk őket.

De egyszer, egyszer majd megérkezhetne ismét. Erőt adna ott a Duna partján, ahol felszabadító seregei élén megérkezett, micsoda erőt adna egy szép lovas szobor.