A nők bolondja, Surik, aki felszínes kapcsolatok, hő szerelmek, titkos és néha előle is eltitkolt vonzalmak között éli le életét. Életszagú, erős regény, az ember sajnálja, hogy véget ér, szívesen hallgatná ezt a mesélő hangot tovább. Mint Balázs Attila a Cuniculusban: „Úgy gondolom, mesélő szikla vagyok.” Ez lenne az író, ugyebár.
Kukockij esetei: az önéletrajzi ihletésű regény, a genetika üldözött tudományának eretnek boszorkánymesterei a kommunista diktatúra mélyén, a Szovjetunió (1917 óta tömeggyilkosságokkal, értelmiségiek és tudósok lemészárlásával is tarkított) 50-es éveiben. A világtörténelem legaljasabb diktatúrája – mely mind országunk történelmét, mind életünket meghatározza mind a mai napig – primitív áltudományait (mint a diszciplínák köréből a megszállás véget értével hazánkban azonnal száműzött dialektikus materializmus) preferálta. A tudomány számos válfaját, így a genetikai kutatásokat, a pszichológiát, a szociológiát vagy üldözte, vagy ezeknek csak sajátos, eltorzított és kilúgozott változatait tűrte meg, alaposan kiszűrve például az öt pszichológiai iskola közül négyet, a szociológia területéről pedig szinte minden, a nyugati szellemi áramlatokhoz tartozó szerzőt.
Ulickaja jó író, érthetetlen, hogy miért nem folytatható a mondat így: mint nálunk X vagy Y. Az ember egyszerűen nem érti, hogy hazánkban „miért beteg a magyar irodalom”, mi lehet az oka annak, hogy vagy egyáltalán nem, vagy alig bukkannak elő olyan regények, melyek ne egy szűk, botcsinálta elit középszerű, unalmas szellemi önkielégítésének szánalmas termékei lennének. Érhetetlen, miért nem ír a magát írónak nevező több ezres sleppből csak egyvalaki egy olyan regényt, aminek van cselekménye? Nem beszélve arról, hogy magyar regény előírásszerűen nem játszódhat vidéken, nem folyhat a határon túl, az Oldás és kötés című film talán az utolsó kiemelkedőbb magyar alkotás, amelynek egyik szereplője erdélyi.
Az orosz(országi) írónő figurái viszont életszagúak, hús-vér emberek, a cselekmény nem korlátozódik Moszkvára, nem beszélve arról, hogy mer az írónő nem kommunista és nem liberális szemléletű lenni.
Más kérdés, hogy Ulickaja történeteiben diszkréten, de kivehetően felbukkan a zsidó származás kérdésköre, regényalakjainak jelentős része e népcsoporthoz tartozik. A szerző minden munkája kitűnő minőségben és szinte azonnal megjelenik magyarul is. Kíváncsian kutatom egy ideje más, kortárs orosz szerzők munkáit magyarul, mondhatni jóval kevesebb sikerrel. Gereben Ágnes fordításában hozzáférhető egyébként a Szabó Ervin marxista mozgalmárról és korifeiusról szégyellnivalóan máig elnevezett Fővárosi Könyvtárban egy ütős novelláskötet, a kommunisták által emigrációba kényszerített orosz szerzők munkái. Nos, sem az ő önálló köteteiket, sem más, ma élő orosz szerző munkáit nem kíséri hazánkban ekkora könyvsiker, mint Ulickajáét.
Honi íróinknak egyébiránt nemcsak a térbeli, de az időbeli lehetőségek is kiterjedtebbek lehetnének. Itt a magyar történelem. Talán tipikusnak tekinthető, mi születik abból, ha végre valaki a témához nyúl (olyan előzmények után, mint Móricz Erdély-trilógiája) A könnymutatványosok legendája című regény Darvasi Lászlótól.
Íme, néhány részlet a regényből (az évszámok a muszlim időszámítást tükrözik):
„…elfoglalja a budai várat, egyetlen kardcsapás, egyetlen kiontott vércsepp nélkül.
Látják őket Budának az 1005. évben történt ostromakor is, amikor egy zsidó
asszony menti a már-már elvesző várat, mert a Bécsi-kapun át beözönlő keresztény
zsoldosok közé lő egy hatalmas ágyúval, melyet pedig kezelni sem előtte,
sem utána nem tud.”
„A következő alak egy
alacsony zsidó férfiú, a neve Jonathan Mamas. Boldog és kiegyensúlyozott
élete volt, tehát csakis szörnyű módon végezhette. Német zsoldosok ölik meg
Budának az 1005. esztendőben történő ostroma után. Halála mégis csak szép.
A Duna partján nyársalják föl, napokig szenved, mígnem rájön, hogy a legnagyobb
szenvedés mélyén mindig a magány tobzódik. A harmadik mutatványos
egy török fiú, neve Juszuf. Névtelen erdélyi nagyúr ejti fogságba még
csecsemőként.”
„…túl van már a fiú az ártatlanság korán, elhagyta a Bár micvát. Átlagos termetű,
nyílt tekintetű ifjú. Amíg az apját láthatóan gondok és aggodalmak gyötrik,
addig a fiú nyíltan és egyszerűen néz bele Jozef Bezdán késeket, álmokat és hazugságokat
áruló tekintetébe
– Azt kérdezed, mi a nevünk? – kérdezi a zsidó.
– Jichak ben Juda vagyok, ő pedig a fiam, Ábrahám. Mit akarsz tőlünk? –
kérdi újra Jichak ben Juda, s félelem nélkül lép közelebb. Egészen közel hajol.
– Látom, uram, te is a nyughatatlanok közé tartozol. Azt kérdezed, mióta
ismerem őket?
A zsidó férfi keserűen elmosolyodik”
