„Ha legközelebb ilyet csinálok, darabokra töri a kezem” – ezt közölte egy utassal a BKV buszsofőrje.
A poszt-ÁVH-s cégnek a koszos járműveken való utazásért havonta 10 ezer forintot fizető utas (jómaga is nő-e vagy sem, nem derül ki egyértelműen az írásból, mely a bkv.hu-n olvasható) ugyanis egy pillanatig megállt a jármű lépcsőjén, hogy a buszt elérni óhajtó hölgyek felszállhassanak.
Nos; régi, kedves elméletem, hogy a BKV az ÁVH utolsó, valami félreértés folytán a régi szellemiség szerint tovább élő és működtetett alosztálya.
Miféle kontinensre jellemző, könyörgöm, hogy egy buszvezető ilyen hangvételt engedhet meg magának? Tán a beírásra való hozzászólásokban valami okból időnként előkerülő Afrikára, persze nem a civilizált Egyiptomra vagy Marokkóra gondolok. A honlapon való reagálások egy része egyébként hűen mutatja a társadalom sikeres eltahósítását, a bunkó, mint domináns embertípus és életforma aggasztó fölényét.
Aminek a BKV méltatlan utódja: a korábbi BESZKÁRT időszakában megnéztem volna, mi történik egy ilyen söpredékkel. Mondjuk, akkor egyrészt sorba álltak a munkahelyekért a civilizált és öltözködni, viselkedni tudó delikvensek, másrészt a társadalmi normák kizárták az ilyen briganti megnyilvánulásokat. Európában járogatva pl. Párizs közlekedését figyelve el sem tudnám képzelni, hogy egy buszsofőr ilyet mondjon egy utasnak. Félre ne értsen valaki, nem a múltba kell visszajutnunk, hanem Európába, ha már itt tanyázunk a kontinens mértani közepén.
* *
Nagyjából ezeket a sorokat hozzászólásként a honlapra is „felírtam”. Ami különös: rögtön a legelső hozzászóló a szokásos bunkó, kötekedő és a sz..r szót feltétlenül beépítő stílusban megkérdezte, hogy ez milyen nyelven íródott. A szerencsétlen, szövegértési problémákkal is küszködő ember persze nem átallott központozási problémákra hivatkozni, persze ezt ő nem így fogalmazta meg.
Márai írja öregkorában a Naplóban: jött Magyarországról egy fiatal író, már a szovjet megszállás után született; el lehet vele beszélgetni, csak nincsen szája. Sokáig godolkodtam, bár persze hangulatában azonnal megértettem mit jelent ez; de most kezdek csak rájönni igazán. Egy ország, ahol még az íróknak sincs szája. Gyerekkoromban, a hetvenes években még elképzelhetetlen volt a szövegértési probléma; később gázosnak vagy villanyszerelőnek állt osztálytársaim is rongyosra olvasták a Winnetout, a Tom Sawyert.
Rendben, nem a blogolók között elterjedt makogi nyelvet használom, de azért mégis. Kissé megüt, hogy meg sem értik a tagolt emberi beszédet. Ez biszonyára kellőképpen liberális. Még egy-két csőre töltött fegyver kell az iskolákban, a nebulók táskájában lapulva, drogelszámolási problémák esetére, s elmondhatjuk: felzárkóztunk a fejlett Harlemhez.
Isten bizony, úgy él az ember ebben a bolsik felégette országban, mintha a sors szeszélye folytán valami elfeledett gyarmaton rekedt volna. Döbbenten nézi a bennszülöttek fura szokásait, szájtátva bámulja a bokorban szülő nőket és a légy-lepte arcú gyerekeket, akik nem hessentik el az élősködőt.
Lassan felkészül arra, miképpen fog védekezni, ha botokkal, késekkel rohanják le, mert mondjuk irritálja őket színes nyakkendője; addig is mindenesetre fogat mos, tornázik, próbál jól öltözni és hosszas sétákat tesz; reggelente meghallgatja a híreket drótokkal összekötözött, de még működő rádióján.
