Nagynéném szomszédja, az elmebeteg nő. Apjával egész nap üvölt, kihallatszik az utcára: „mikor döglesz már meg?”. Ezt lehet. Az egész világ – joggal – sápítozott nemrég az osztrák rémen. Aki bezárva tartott egy másik embert, megfosztva azt – saját leányát – annak elemi emberi jogaitól, sőt megbecstelenítve, stb. Ezt nem lehet megtenni: a közvélemény, természetesen, elítéli. A magyarországi közvélemény is így tesz. Helyes. De mit tehetek a nagynéném szomszédasszonya esetében, aki saját édesapját annak emberi méltóságába belegázolva alázza meg nap mint nap, aki a zaklatás fogalmát kimerítve gyalázza, szapulja egyik szomszédját, ahol gyermekek mernek lakni és még kutyát is merészelnek tartani? Természetesen semmit. Az Egyesült Államokban kivizsgáltathatod, hogy elmebeteg-e a szomszédod (a hölgy a hangyáival régebben kezelésre járt), s bármelyik európai országban joggal protestálhatsz, ha gyermekeidet fenyegetik, zaklatják.
Csakhogy nálunk egy egész rendszer épül a szó rossz értelmében vett elöregedésre: a szellem leépülésére, az elaggottságra.
A kisnyugdíjas, mint tenyésztett létforma, egyébként is tanulságos történet. Jó arra, hogy elfedjék a szociológusok által több mint húsz esztendeje szajkózott tényeket, például hogy a magyar társadalom legszegényebb rétegét a gyermekek képezik. Jó egy egész nemzedék lealacsonyítására, kis aranyossá degradálására. Egyszerűbbé tette a magyar falvak kifüstölését, hogy évtizedekig a botozó nyanyák szerepeltek, szerepelhettek a falvakat bemutató filmeken, felvételeken. Közben egy szó sem arról, hová tűntek a faluból az életerős férfiak, a nemrég az utcákon rajban szaladozó gyermekek, a bájos nagylányok; hol az orvos, a tanító.
De erről majd egy másik alkalommal.
Témánknál maradva: lehetséges ma Magyarországon lehetetlen körülmények között sanyargatni valakit? A válasz, úgy tűnik, az hogy van, akiknek ezt is lehet.
